Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - AZ ATLANTI SZÖVETSÉGBEN - Márkusz László: Milosevics és a Nyugat Az 1996-98-as boszniai események hatása a Jugoszlávia bombázásáról hozott döntésre
Milosevics és a Nyugat Milosevics és a daytoni békefolyamat első éve A daytoni békekötést követő periódusban tovább élt az a képzet, hogy Milosevics potenciális szövetségese a nemzetközi közösségnek a szélsőségesen nacionalista és nyugatellenes paléi lobbival szemben, egyrészt mivel a daytoni békefolyamat és a boszniai stabilitás számára is presztízskérdés, másrészt pedig mert a segítségnyújtás megtagadása esetén ott lóg továbbra is a feje felett a szankciók visszaállításának damoklészi kardja. Mint az a boszniai békefolyamat bukdácsoló beindulása során igen hamar kiderült, a három elnök ugyan Daytonban kényszerű egyezségre jutott, a boszniai háborús vezetők közül sokan egyáltalán nem tekintették szentírásnak zágrábi és belgrádi mentoraik megállapodását. A daytoni előírások katonai részét a 60 000 fős IFOR 1996 első felében gyorsan és zökkenőmentesen végrehajtotta, a politikai szférában ezalatt semmilyen előrelépés nem történt, az etnikumközi feszültség inkább csak nőtt. Bosznia-Hercegovinában a háború alatt három etno-nacionalista ideológiai lapokon nyugvó kvázi pártállami struktúra jött létre a szerb a bosnyák, illetve a horvát fegyveres erők által ellenőrzött részeken. A három kis paraállam élén egy-egy nacionalista párt (Szerb Demokrata Párt - SDS, Horvát Demokratikus Közösség - HDZ, Demokratikus Akciópárt - SDA) állt, melyek a háborús feszültség és az etnikumközi gyűlölet miatt gyakorlatilag már évek óta rivális nélkül álltak a politikai palettán. Mivel a konszolidáció és a demokratizálódás politikai monopóliumukat veszélyeztette volna, vezetőiknek a legkevésbé sem állt szándékában békülékeny gesztusokat tenni a másik oldal irányába, számukra éppen a bizalmatlanság légköre volt az éltető közeg, ami lehetővé tette további hatalmon maradásukat. A legtöbb problémát továbbra is a Radovan Karadzsics által vezetett SDS okozta. A párt aktivistái uszító propagandájukkal és nyílt utcai terrorral Szarajevó 1996. februári egyesítését a békefolyamat egyik legnagyobb kudarcába fordították, amit több tízezres szerb menekültoszlopok és lángba borított lakónegyedek füstje jelzett. Karadzsics viselkedése és szavai egyértelműen jelezték, hogy nem hajlandó elfogadni a daytoni béke- szerződés tényét és változatlanul Bosznia megosztására, illetve az összes szerb egy országban való egyesítésére törekszik. Amikor aztán 1996 májusában puccsszerűen megbuktatta a nemzetközi közösség felé együttműködő készséget tanúsító Rajkó Kaszagics boszniai szerb miniszterelnököt, végképp betelt a pohár. Carl Bildt, majd néhány héttel később Richard Holbrooke is felkereste Milosevics elnököt Belgrádban azzal az alig burkolt követeléssel, hogy a vesse latba minden befolyását Karadzsics lemondatása és az országból való távozásának elérése érdekében. Ebben a kérdésben Milosevics már jóval vehemensebb ellenállást tanúsított mint az 1995-ös tárgyalások során bármikor. Az összes rendelkezésére álló érvet és taktikai fogást bevetette Karadzsics védelme érdekében, beleértve több állemondás és semmitmondó nyilatkozat produkálását és csak Holbrooke személyes nyomásgyakorlásának, illetve a szankciók visszaállításával való 2000. tavasz-nyár 39
