Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - AZ ATLANTI SZÖVETSÉGBEN - Márkusz László: Milosevics és a Nyugat Az 1996-98-as boszniai események hatása a Jugoszlávia bombázásáról hozott döntésre
Milosevics és a Nyugat Ennek az elemzésnek a fókuszában elsősorban az utóbbi két tényező áll, megvilágítva azt, hogy milyen előítéletekkel terhelten érkeztek az észak-atlanti szövetség vezető politikusai a koszovói fegyveres konfliktus 1998-as kitörésének periódusába és mi vezette őket arra a meggyőződésre, hogy fegyveres erővel kell szembefordulniuk azzal a Miloseviccsel, akit nem is sokkal korábban, a daytoni békeszerződés aláírását követően még a boszniai béke, illetve ezen keresztül az egész balkáni stabilitás egyik fő letéteményesének tekintettek. Milosevics konstruktív szerepvállalása Daytonban A daytoni béketárgyalások főszereplőinek visszaemlékezéseit olvasva világosan látszik, hogy az akkori szerb elnök sok esetben igen konstruktív szerepet játszott a végső megállapodás elérésében. A békeközvetítők számára Milosevics üdítő változatosságot jelentett a boszniai szerbekkel folytatott terméketlen egyeztetések sorában. Az utóbbiak ko- nokságáról szerzett tapasztalatok, illetve Milosevics többször is hangoztatott szándéka a fegyveres konfliktus lezárására jelentős szerepet játszott abban a döntésben, hogy a boszniai békemisszió amerikai és európai vezetői egy pont után már a jugoszláv politikust tekintették első számú tárgyalópartnerüknek szerb részről. Az objektivitás kedvéért persze hozzá kell tenni, hogy felértékelődését elősegítette az a felismerés is, hogy Belgrád meghatározó befolyással bír Bosznia-Hercegovina szerbek által ellenőrzött területein és az 1993-as Vance-Owen-béketerv elfogadtatására tett sikertelen kísérlete inkább kivétel volt, semmint szabály. Milosevics érdekeinek ez a fordulat tökéletesen megfelelt, és maximális mértékben igyekezett bizonyítani paléi vezetők feletti kontrollját a közvetítők előtt, ezzel egy időben azonban kellő távolságot tartva a háborús bűnök miatt egyre mélyebben kompromittálódott Radovan Karadzsics körétől. Az amerikaiak számára megdöbbentő volt az a gyorsaság és hatékonyság, ahogy a jugoszláv elnök kierőszakolt a boszniai szerbektől egy olyan delegáció létrehozását az 1995. novemberi béketárgyalásokra, amelyben ő gyakorlatilag teljhatalommal bírt.2 Hasonlóképpen imponáló volt, hogy ígéretét betartva a daytoni kompromisszum bejelentésétől számított egy napon belül az összes boszniai szerb vezető aláírását megszerezte a békeszerződésre, bár a tárgyalást bonyolítók körében közismert volt, hogy a Milosevics által tett engedmények a legkevésbé sem bírják a paléi delegáció támogatását.3 A komoly döntéshozói pozícióval és a nyugati államfők körében jelentős véleményformáló hatással rendelkező békeközvetítők számára az is világos volt tehát, hogy a szerb elnök és az akkori paléi klikk között minden addiginál élesebb feszültség alakult ki. Milosevics több alkalommal hangoztatta előttük lesújtó véleményét Radovan Karadzsicsról, a Repubika Srpska akkori elnökéről, illetve annak kö2000. tavasz-nyár 37
