Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése
Csaba László rendje a kilencvenes évtized egészében az évi egy főre jutó 15 német márkás szinten állapodott meg. Ez azzal az előnnyel járt, hogy mindenki belátta: a kiutat csakis a saját erőfeszítésekből és a saját találékonyságtól remélhetjük. Az ezáltal meghatározott társadalmi várakozások közé tartozott az adósságcsökkentés, ami minden magánlakásvásárló tapasztalta szerint csak a rendelkezésre álló folyó jövedelem egy részének el nem költésével érhető el. Ezért semmilyen értékelhető szakmai javaslat és semmilyen kormányközeli erő nem fontolgatta a fizetések megtagadását. Épp a magánlakás-építés elterjedtsége miatt vált a közfelfogás részévé az, hogy adósságcsökkentés nélkül a kamatterhek csökkentése sem lehetséges. Oroszországban - épp az eltérő feltételek formálta más társadalmi várakozások miatt - ez egész másképp állt. A döntéshozók - alaptalanul - meg voltak győződve arról, hogy „a Nyugat" (bármit is jelentsen ez) előbb Gorbacsovnak, utóbb Jelcinnek busás pénzügyi kárpótlást ígért a kelet-európai kivonulásért cserébe. Ez a fölvetés természetesen a külső és a belső birodalom összeomlásának és e folyamatok önerősítő és egymásra épülő voltának (Csaba, 1994, 2. és 3. fejezet) teljes meg nem értésére utal, hisz a kivonulás önérdek és kényszer szülte lépés volt. Ráadásul kárpótlásról senkinek - még a G7-csúcs- nak - sem volt döntése, sőt effélét megalapozó felhatalmazása sem. Új Marshall-tervről akkoriban csak a politikai irodalomban cikkeztek, de ez a közép-európai országokra vonatkozott (volna), és sosem került döntési szakaszba olyan értelemben, mint például az EU koszovói katonai szerepvállalásának pénzügyi fedezete. Oroszország nagyobb szabású megsegítését az 1992 végétől már kialakuló nyilvános fizetésimérleg-statiszti- kai adatszolgáltatás sem tette lehetővé vagy indokolttá. Ettől kezdve ugyanis évről évre jelentős (már kezdetben is két számjegyű dollármilliárdokkal leírható) fizetési többlet jelentkezik a kimutatásokban, ami a külföldi pénzinjekciót eleve lehetetlennek és szükségtelennek mutatta. Ennek ellenére, míg a 2000. évi amerikai elnökválasztás előkészületeként nagy sajtónyilvánosságot nem kaptak az orosz fél nemzetközi pénzekkel kapcsolatos vélt vagy valós visszaélései, nagyjából senki se vonta kétségbe azt, hogy az orosz államadósságot át kell ütemezni (évről-évre). Visszafizetése a rendszeres orosz tőkekivitel ellenére és közepette sem indokolt vagy elvárható. Ez a gyakorlat megengedte a reformpolitikai irányzat visszatérő fellazulását, a stabilizáció elnyújtását, kétes üzleti gyakorlat rendszeressé válását, a közigazgatás korrózióját, ami sok tekintetben a magyar, lengyel, keletnémet, bolgár, jugoszláv eladósodás hetvenes és nyolcvanas évekbeli történetét ismételte meg. Mivel Oroszországban az élelem, a lakhatás, a közlekedés, az energia, a gyógyszer és sok más keményen támogatott tételek voltak és maradtak (1992-ben egyedül az importtámogatás a GDP 15 százalékára rúgott) óriási tere nyílt az árkülönbségek időbeli és térbeli meglétét kihasználó (de se a termelés, se a forgalmazást nem befolyásoló) arbitrázsügyleteknek. így jöttek létre a közmondásos első millió dolláros vagyonok, azaz az eredeti tőkefelhalmozás. Nos, ez nem erősítette sem a liberális elveket hirdető kormányzat, 154 Külpolitika
