Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése
Ellenpontok - a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése ci érvényesülésre szervileg képtelen kategóriáiról szóló könyvtárnyi irodalmat). Másfelől a piac így minden legitimációját elvesztette. Ezért biztosan tudható, hogy a jövőben is a piacellenes pártok és az államvezérelte fejlesztés ideológiája uralja majd az orosz köz- gondolkodást3 (a nemzeti különösség jegyében). Ugyanakkor érdemes kiemelnünk: az új üzleti csoportoknak nem sikerült saját eszközökké silányítani az államot, mint azt a Primakov-epizód, Sztyepasin lemondása, és Pntyin önálló hatalmi tényezővé válása és elnökké választása körülményei ezt igazolták (Wolosky, 2000). Az új pénzügyi elit politikai szerepvállalásának kérdéseit nagy empirikus anyag alapján elemző Schröder (1999,980-981. o.) meggyőzően igazolta, hogy az „oligarchákat" főleg saját üzletmenetük foglalkoztatta. Általában csak arra volt gondjuk, ami az ő gazdagodásukhoz közvetlenül kötődött, mint a külföldi tőke behatolásának korlátozása, különféle járadékok biztosítása és hasonlók. Eközben látványosan hiányzott az új ideológia és új legitimációs elvek kimunkálása, a klasszikus külpolitikába történő beleszólás, a védelmi politika súlypontjainak átrendezése egyszóval bármi, ami a legszűkebb üzleti érdekeken túlmutatott volna. Igaz, az efféle érdekeket nemigen lehetett az államhatalom megkerülésével érvényesíteni. A valódi hatáskörleadás és a jogállamiság - eróziótól különböző - körülményei nem alakultak ki. Az orosz piacgazdaság olyan gyenge államkapitalista-korporatista modell, ahol se a szabad piacgazdaság, se a fejlesztési diktatúra nem lehetséges többé. Ekképp semmilyen lényeges gazdasági érdeket nem lehet az államhatalom „megszállása" vagy bevetése nélkül érvényre juttatni. Az olyan országban, ahol az éves befektetések alig egy százaléka (!) találja meg a helyét a tőkepiacon keresztül, ahol a befektetési klíma nem kedvez a hosszú távú elköteleződésnek, a tőkemenekítés az egyetlen racionális (vagyongyarapító) megoldás. Magyarországon ezzel szemben 1989 óta az állam szerepe lassan, de folytonosan növekedett. Az állami tulajdon részaránya egy évtized alatt 75-ről 15 százalékra csökkent, eközben a hagyományos termelői és foglalkoztatási érdekek elenyésztek - kivéve a túlszabályozott mezőgazdaságot és a közszolgálatot (amit nem reformáltak meg). Az államigazgatás igazi hatalmát ezért szabályozóként, nem pedig tulajdonosként tudja érvénye- sítetni. A privatizációban is azok jártak tartósan jól, akik a játékszabályokat tudták befolyásolni (például a 8 százalék profitot szavatoló energiaképlettel), nem azok, akik átmeneti piacvédelmet, vagy állami befektetéseket küzdöttek ki maguknak. A magyar államberendezkedés mai formája a kialkudott forradalom (Tőkés, 1998) keretében jött létre, azaz hiányzott belőle minden drámaiság, a múlttal való látványos szakítás. A nemzeti kerekasztal-megbeszélés minden részvevője leginkább a szétdaraboló- dási, anarchisztikus folyamatoktól tartott. A hatalom békés átadása biztosította a köz- igazgatás intaktságát, az utódpártok nem játszottak érdemi szerepet a fordulat után. Az 1990. évi MDF-SZDSZ-paktum - a Németországból átvett konstruktív bizalmatlansági indítvány rendszerével - bebiztosította, hogy aki választást nyer, az négy évig hatalmon 2000. tavasz-nyár 137
