Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése
Csaba László is marad. A választás többségi eleme pedig aritmetikailag kizárja, hogy senkinek se legyen többsége egy választást követően. A hatalom forrása a törvényhozási többség, megjelenítője az általa választott miniszterelnök, nem pedig közvetlen választott (erős) államelnök, mint Oroszországban vagy az Egyesült Államokban. Oroszországtól eltérően hazánkban legfőképp a jogrendszer és nem a hatalomszerkezet sajátossága biztosítja az állam hatékony és ellenőrzött működését. Ezt a magán (sőt külföldi) kézben lévő független sajtónyilvánosság egészíti ki. A tárgyalásos forradalom fontos újításaként létrejött az alkotmánybíróság, ami kvázi felsőházként ellensúlyozza a mindenkori országgyűlési többség egyoldalú jogalkotását és -értelmezését. E funkcióért cserébe viszont nem kellett korporativ és területi érdekcsoportok előtt kaput nyitni, mint az az orosz Szövetségi Tanács esetében történt. A magyar megoldás depolitizálta, az orosz viszont politikailag instrumentálta a jogalkalmazást. A magyar megoldás lehetővé teszi a politikai erők rövid távú célok szerinti versengésének és a hosszabb távú reformprojektek szétválasztását. Az utóbbiak általában csak kétharmados törvényekkel valósíthatók meg. Ez nem hagy helyet a taktikai és érzelmi szempontok eluralkodásának. Másfelől a kormányzatnak módjában áll népszerűtlen döntéseket hozni, amelyek csak hosszabb távon igazolódnak. A nagyszabású magánosítási ügyletek, a nagy elosztó rendszerek reformjai és a fizetési mérleget kiigazító intézkedések sorolhatók ide. Ebben a felállásban jöhetett létre a jegybank valós függetlensége. A nemzeti bank természetesen nem az egyetlen intézmény, ami a kormányzati rögtönzések útjában áll. Jelentős reputációt vívott ki magának mint pártok feletti és kizárólag a pénzstabilitás iránt elkötelezett intézmény. A Nemzeti Bank legfőbb eredményei a következőkben összegezhetők. Magyarország nem kényszerült a tervgazdaságból öröklött pénzfelesleg elinflálására, azaz hiperinflációra. Az infláció már 1991-ben tetőzött 34 százalékos éves értékkel (ezt a lengyel „sokkterápia" csak 1994-re érte el). Az 1995. évi meglepetés-infláció a maga 28,2 százalékával a kiigazítás (a külföld javára végbevitt jövedelem-újraelosztás) eszköze volt. Ettől kezdve 1997-ben 18,1998-ban 14,1999-ben 10,2000-ben várhatóan 8-8,5 százalékra csökkent az áremelkedések éves átlagos üteme. A dezinfláció fönntartható, tartós irányzatnak bizonyult, a csúszó leértékelés ütemét fokozatosan csökkenteni lehetett (2000. áprilisában 0,3 százalékra), ami megszüntetését belátható közelségbe hozta. 2003-ra, az uniós csatlakozás tervbe vett idejére technikailag lehetséges az EU-konform 5 százalék alatti érték beállítása állami erőszakoskodás (például a szabályozott árak indokolt emelésének elhalasztása, vagy a közszolgáltató vállalatok működőképességét biztosító tarifák ellehetetlenítése) nélkül is. Ebben az összefüggésben az állami tulajdon visszaszorítása nem járt együtt az állami bevételek aránytalan visszaesésével, mint Oroszországban. Az 1987. évi adóreform és a hiperinfláció mellőzése együttesen az állami adóbehajtási képesség megőrzését eredmé138 Külpolitika
