Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése
Csaba László a fenntartható növekedés föltételei is. Ez utóbbi nem eleve adott, de a rendszerátalakító feladatok megoldásával nincs többé átalakulás-specifikus általános (elvi) akadálya sem. E későbbi szakasz központi kérdése a tőkeképződés és a befektetések előmozdítása intézményes úton (Kolodko, 1999), ami olyan szabályozási közeget igényel, ami a hazai megtakarításoknak kedvez, csökkenti a vállalkozások szabályozási és közterhei. Kevés számú adókulccsal és közvetett adókkal él, és fölszámolja a közteherbehajtás lazaságait és kivételeit egyaránt. Ebben a szemléleti keretben az átalakulás nem egy ismeretlen kezdőponttól ismeretlen végcélhoz vezető expedíció. Miközben a történelmi örökség nem közömbös, és az egyes országok konkrét piacgazdasága eltérő vonásokat is mutat, van egy olyan minimumcsomag - a stabilizálás, a liberalizálás, a magánosítás és a pénzügyi közvetítő rendszer működőképessé tétele - amit mindenkinek meg kell valósítania, aki a tartós növekedés útjára kíván állni. Elvontabb szinten nyitva marad az a kérdés, hogy a történelmi-intézményi adottságok teszik lehetővé a „helyes" politika megvalósítását, vagy fordítva, a gazdaságpolitika építi ki a sikereket tartóssá tevő intézményeket. A jelen, konkrétabb elemzési szinten nem kell eldönteni ez a kérdést az orosz és a magyar eset összehasonlíthatóságához. A tények ellenében érdemes fölidézni, hogy a szokásos gazdaságelméleti föltételezések szerint Oroszországnak voltak kedvezőbb adottságai a rendszerváltozás sikerre viteléhez. Természeti erőforrásokkal jobban el van látva, műszaki és szellemi potenciálja nagyobb. Atomhatalomként gazdasági érdekeit a külfölddel szemben aktív formálóként is érvényesítheti, viszont vele szemben nemigen tudnak gazdasági kényszerítő vagy akár befolyásoló eszközöket bevetni. Az átalakulás kezdetén az orosz hatalmi szerkezet - szerves nemzeti képződményként - kevésbé volt szétesett és gyökértelen, mint a magyar. A nemzetközi figyelem és a segítség különféle formái inkább Oroszországot, mint Magyarországot vették célba, ha másért nem, a fegyverzetellenőzés, a környezeti katasztrófa léptékei és a kivándorlási potenciál nagysága miatt is. Kezdetben az átalakulási irodalom a hosszú magyar reformszocialista időszakot inkább hátránynak tekintette, hisz az köztes tulajdonformákat teremtett, továbbá elmosta a gazdasági reform és a rendszer- váltás közti vízválasztót (főleg a gyakorlatban). Mivel ez a standard feltételezés nyilván ellentmond a tapasztalatnak (így az előzőekben idézett statisztikai irányzatoknak), érdemes lehet az orosz és a magyar esetet az átalakulás két szélső pontjaként a rendszer-átalakulás eltérő dinamikájú és pályaívű alese- teiként leírnunk. Az orosz eset eszerint a szovjet modell komolyan gondolt, de kevéssé sikeres átalakításának példája. Ebben a metszetben nem a termelési és a foglalkoztatási veszteségek mértéke a fő kudarcjelző, hanem az átalakulás csökkenő társadalmi támogatottsága1, az 1992. és 1996. évi reformkoalíciók szétesése, valamint az a többségi elemzői felfogás (Sapir, 1999), hogy nemcsak a végrehajtás volt hibás, hanem maga az átalakítási koncep134 Külpolitika
