Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése
Ellenpontok - a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése dó. Ez az álláspont a közgazdaságtan egészének és az átalakulási elméletnek a gyökeres felülvizsgálatát követeli. E megközelítés - egyik - szembeöltő gyengéje, hogy alapján egyszerűen nem érthető meg Magyarország. A tartalmában „azonos" gazdaságpolitika nálunk egészen más eredményeket hozott, valódi, mérhető sikereket ért el. A legizgalmasabb az, hogy a magyar gazdaságra egyre jobban illenek a „közkeletű közgazdasági feltételezések", és az ezek alapján álló módszerek és javaslatok is. Az egyre radikalizálódó átalakulási lépések a közélet iránt érdeklődők túlnyomó többségének közmegegyezésére épülnek (például senki nem akar kilépni a NATO-ból, vagy nem pártol inflációs és elzárkózó politikát, netán a privatizáció visszacsinálását a kormányképes erők közül). Az ideológiák és a társadalmi bázis eltérései közepette a Németh, az Antall/Boross-, a Horn- és az Orbán-kormány rendszerátalakító politikájában figyelemre méltó folytonosság mutatható ki (részletesen lásd Csaba, 1998). Röviden: Oroszország az önsorsrontó, míg Magyarorsság az önerősítő és önbeteljesítő átalakulási politika esete a közkeletű közgazdasági értékelés bevezetőben idézett értékrendje szerint. A modellalkotó tényezők - stilizált tények 1. Magyarország és Oroszország közt a legszembetűnőbb különbség az állam szerepéből adódik. Oroszország esetében a nyolcvanas évek közepe óta végső fokon minden eseményt a központi államhatalom eróziója, mint fő magyarázó tényező köré lehet fölfűzni. Amit a korabeli köznyelv a „hatalmi ágak szembenállásaként" írt le, végzetes hatalmi játékként (kormányzási technikaként) állandósult. E küzdelmi sorozat - Gorbacsov alatt a párt és a népképviselők szembeállása, majd az Orosz Föderáció és a központi szovjet intézmények harca, 1991-93 közt az elnöki hatalom és a Legfelső Tanács kötélhúzása, 1994-96 közt a központ és a helyi hatalmak harca (az első csecsen háborúval), 1997— 99 közt az oligarchiák küzdelme, majd Jelcin leléptetése után a hatalom újraosztásáért folyó harc mind tartós sebeket ejtett a központi állam működőképességén, sőt e sebek egymásra rakódtak. Nem egyszerűen az a gond, hogy egy se demokratikus2, se önkényuralmi rendszer alakult ki, hanem hogy e küzdelem a mindenkori győztes felet is véglegesen legyengítette. Ez közvetlenül megmagyarázza a gazdaság visszatérően megoldatlan gondjait. Az 1995-98. évi stabilizációs kísérlet főleg a központi költségvetés tarthatatlan helyzetén siklott ki. Az árfolyamrögzítésre és a hiány monetizálásától való tartózkodásra épülő politika a világ számos országában működőképes volt (Argentínától Bulgáriáig), de nem kirívó államháztartási hiány és saját mércéje szerint is rendre megkéső és elégtelen összegű külföldi támogatás mellett (utóbi eseménytörténetét - heti bontásban - lásd Malleret- Orlova-Romanov, 1999). Az ugyanis se az IMF-ben, se az elméleti tanszékeken nem gondolta soha senki, hogy a GDP-hez mért 6-8 százalék államháztartási hiány - és emel2000. tavasz-nyár 135
