Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Fülöp Mihály: Magyarország betagolódása a szovjet szövetségi rendszerbe
Magyarország betagolódása a szerűjét szövetségi rendszerbe sében még a Külügyminiszterek Tanácsa szerepét is megkérdőjelezte. Marshall a tanácsülés elnapolását javasolta, és ezzel a londoni ülésszak véget ért. A Tájékoztató Iroda megalakulását, a londoni külügyminiszteri tanácsülés kudarcát követő időszakban a Szovjetunió és a győztes szláv államok (Csehszlovákia, Lengyel- ország és Jugoszlávia) közötti megállapodások mintájára a legyőzőiteket is betagolták a „béketáborba". A Szovjetunió és Románia 1948. február 4-én, Magyarország február 18-án, Bulgária március 18-án, Finnország április 6-án írta alá a kétoldalú barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket. A Németország vagy a vele „szövetkező" államok ellen titkos katonai megállapodásokat is kötöttek, de arra ügyeltek, hogy azok formálisan az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának megfelelő regionális biztonsági egyezmények követelményeinek feleljenek meg. Dinnyés Lajos 1947. szeptember 23-án megalakult második kormányának kommunista külügyminisztere, Molnár Erik és a Sklarska Porebából, a Tájékoztató Iroda alakuló konferenciájáról visszatérő, a külügyeket valójában irányító Révai József elvetette Magyarország „híd" szerepét, a Szovjetunióhoz való feltétlen igazodás politikáját követte. A magyar miniszterelnök először 1947. december 8-án Budapesten Titóval írt alá szerződést, amelynek hamarosan hasonló lett a sorsa, mint a hét évvel azelőtt megkötött örök barátsági szerződésnek. (Románia január 24-én, Lengyelország június 18-án, Bulgária július 16-án lett Magyarország szövetségese). 1947-1948 fordulóján azonban még nem lehetett előre látni, hogy a Tájékoztató Iroda ülésén a többi „népi demokrácia" elé példaként állított Jugoszlávia szembesodródik a szovjet nagyhatalmi érdekekkel, s Sztálin a Moszk- va-központú, sugaras szövetségi rendszerével ellentétesnek minősíti a kisállamok regionális összefogási kísérleteit. Jugoszlávia a Szovjetunióval (1945. április 10.), Lengyelországgal (1946. március 18.), Csehszlovákiával (1946. május 9.), Albániával (1946. július 9.), Bulgáriával (1947. november 27.), Magyarországgal, Romániával (1947. december 19.) lépett szövetségre. A Marshall-tervet „forradalmi dogmatizmusból" visszautasító jugoszláv vezetés szeme előtt a sztálini szovjet modell balkáni megvalósításának terve lebegett. Az albán- jugoszláv vámunió, a jugoszláv-bolgár államszövetség terve - amelyet még a békeszerződés életbelépése előtt meghirdettek - a Kelet-Közép-Európát behálózó kétoldalú szerződéseken túlmutató balkáni föderatív összefogást vetítették előre. Dimitrov 1948. január 21-én már egyenesen a balkáni és dunai államok föderációjának, vagy konföderációjának gondolatát vetette fel, amelyhez csatlakozna Lengyelország, Csehszlovákia és Görögország is. Groza 1945-től rendszeresen felvetett vámuniós elképzelései, Dinnyés Lajos 1947. decemberi dunai gazdasági föderációs terve - amely lengyel, csehszlovák, magyar, román, jugoszláv együttműködésre épült volna - illeszkedtek a volt győztesek és legyőzöttek háborús ellentéteit meghaladni kívánó elképzelések sorába. Annál nagyobb ijedelmet okozott a közép- és délkelet-európai fővárosokban, amikor a moszkvai Pravda 1948. január 28-án szerkesztőségi cikkben határolta el magát a „problema1998.tauasz 83
