Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Szőnyi István: A demokratikus béke
Admckratikusbéke A demokratikus béke elmélete ellen szóló érvek sem problémamentesek. Az ellenzők például olyan érvelésbe sodródhatnak, amelyek inkább szólnak a demokratikus béke elmélete mellett, mintsem ellene. így például a Ruhr-vidék francia megszállására való hivatkozás jó érv az elmélettel szemben. A megszállás következményeinek az elemzése viszont legalább olyan erős érv lehet az elmélet mellett, sőt talán még erősebb, hiszen az ellentáborba tartozó szakértő elemzéséről van szó. Christopher Layne a megszállás hosszú távú következményeit elemezve arra a megállapításra jut, hogy a megszállás súlyos teher volt a német belpolitika és a német közvélemény számára. Nagyrészt a francia intervenció számlájára írható, hogy a német belpolitika és a német közvélemény a szélsőjobboldal felé fordult Németországban, és hogy hitelét vesztette a weimari demokrácia.63 A francia intervenció tehát erős érv a demokratikus béke elmélete ellen. Az elhallgatott implikáció ebben az esetben azonban az, hogy ha a német belpolitikának és közvéleménynek nem kellett volna egy ilyen súlyos csapást elszenvednie, akkor az első világháború utáni időszak talán mégsem torkollott volna a második világháborúba. Vagyis a demokratikus közvéleménynek és a demokratikus politikai berendezkedésnek mégiscsak lehet némi szerepe a háborúk elkerülésében. Ez az implikáció azonban inkonzisztens az ellenzők törekvésével. Egy másik hasonló érv az első világháborút megelőző francia-orosz szövetségre vonatkozik. Layne szerint a francia törvényhozás nem tartotta ellenőrzése alatt a külpolitikát. A végrehajtó hatalom a külpolitikában csaknem felügyelet nélküli autonómiával rendelkezett. A francia-orosz „végzetes szövetség" megállapodásait titokban tartották a törvényhozás, a közvélemény és a sajtó előtt. Márpedig ez a „végzetes szövetség" központi szerephez jutott abban, hogy az osztrák-orosz összeütközés a Balkánon nem maradhatott lokalizált konfliktus.64 Egyfelől ez az érv is a demokratikus béke ellen fordítható. Másfelől itt is van egy elhallgatott implikáció: ha a francia külpolitikát a törvényhozás, a közvélemény és a sajtó jobban a felügyelete alatt tarthatta volna, akkor talán egy lokális balkáni konfliktus sem vezetett volna az első világháború kirobbanásához. Vagyis a demokratikus intézmény- rendszernek mégiscsak lehet szerepe a háborúk elkerülésében. Röviden, a demokratikus béke elméletének ellenzői által felhozott érvek némelyike könnyen szembefordítható az ellenzők törekvéseivel. Az ellenzők további nehézségekkel is számolhatnak. Az ellenérvek egy része annak demonstrálására irányul, hogy a demokratikus béke elmélete statisztikailag inszignifikáns.65 A demokratikus béke elméletének statisztikai vizsgálata során mind a támogatók, mind az ellenzők gyakran úgy járnak el, hogy az államokat állampárokba állítják, és azt számolgatják, hogy az állampárok (közöttük a demokratikus, a nem demokratikus és a demokratikus-nem demokratikus állampárok) összesen hány évet töltöttek háborúskodással, illetve békében. Az ellenzők egyik vizsgálata abból indult ki, hogy sokkal inkább a háborúk kitörésének, mintsem időtartamának van központi jelentősége. Ezért az összegzés során csak a háborúk kirobbanásának évét tekintik háborús évnek akkor is, ha egy háború több évig tartott.66 Ez az eljárás azonban ugyanúgy vitatható, mint az elmélet támogatóinak hasonló 1998. tavasz 45
