Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 3. szám - AZ UNIÓ FELÉ - Horváth Gyula: Regionalizmus és decentralizáció Európában
Horváth Gyula walesi és az északír autonómia szószólója volt, 1997. évi kormányprogramja sem feledkezett meg ezekről az ígéretekről (Horváth, 1997a). A többpárti politikai rendszerben a decentralizációnak elvileg nincsenek áthatolhatatlan akadályai, hisz egyetlen párt sincs túlhatalmi pozícióban. Ezért sikerült például Olaszországban 1970-ben a kereszténydemokratáknak és a baloldalnak alkut kötniük a regionális köz- igazgatás bevezetéséről. A kereszténydemokraták ugyanis azért szorgalmazták a régiók megalakítását hogy „...a decentralizáció a társadalmi elégedetlenség célpontját elterelje a központi kormányzattól, a legérzékenyebb közszolgáltatási ágazatok (egészségügy, oktatásügy, közlekedés, lakásépítés) irányítási felelősségét az új testületekre ruházzák, a belső vándorlás, az iparosítás okozta urbanizációs válság megoldásába északon bevonják a baloldalt (Meny, 1986.17. o.). Bár Spanyolországban a regionális erők életképessége miatt nem volt szükség a politikai pártok közötti paktumra, az 1981. évi sikertelen jobboldali államcsínykísérlet után a decentralizációs harmonizációs törvényt csak a két nagy politikai erő közös autonómiakoncepciójával lehetett elfogadtatni. A spanyol szocialisták a regionális funkciók bővítését mintegy vigaszdíjul szánták a Demokratikus Centrum Szövetségnek. A regionális kormányzáshoz nélkülözhetetlen közhivatalok a helyi politikusok érdeklődését is felkeltették. Az újonnan megszerezhető hivatali pozíciók nemcsak a politikusok presztízsét növelték, hanem pótlólagos erőforrást adtak az új kliensrendszer kiépítéséhez is. Vannak természetesen a régiók kialakításának késleltetését kívánó érdekcsoportok is. Az államapparátus gondolkodásában mély gyökereket eresztett az oszthatatlan nemzetállam eszméje, az erősen tagolt önkormányzati rendszer pedig kedvez az egységes irányításnak. A központi hivatalok nagy része a strukturális modernizáció halogatásában érdekelt, különféle technikákat használ fel a látszólagos reformlépések igazolására. Az egyik gyakran alkalmazott megoldás a helyi önkormányzati szövetségek működésének állami eszközökkel való támogatása, a polgármesterek gyűlésének bevonása a döntések előkészítésébe. Ezek a formák átmenetileg persze képesek bizonyos hatékonyságnövelő szerepet betölteni, de hosszú távon érezhető hatásuk nincsen, ezért sem tudják véglegesen meggátolni a régiók szerveződését. Az indusztriális társadalomfejlődés negatív következményei a gazdasági hanyatlás, depresszió ellen, az egyes régiók modernizálása érdekében különböző regionális üzleti érdekcsoportok léptek fel. A szerkezetváltozásból láthatóan hátrányt szenvedő régiók vezető gazdasági körei egyre nagyobb elégedetlenséget tanúsítottak a központi kormány regionális fejlesztési manőverei iránt (amelyek lényege a túlfűtött régiókból történő erőforrás-átcsoportosítás volt struktúrafejlesztés jelszóval, többnyire azonban a központi érdekeknek megfelelően a gazdaság diverzifikációjához készítette elő a terepet a centrum térségekben). A modernizációs erők saját gazdaságfilozófiát alkalmaztak a központi gazdaságpolitika ellen, s ennek megvalósításához különböző regionális érdekszövetségek szerveződtek. A régiók befolyásos üzleti csoportjai tisztában voltak azzal, hogy piacépítő tevékenységükhöz szakképzett munkaerőre, K+F kapacitásokra, vonzó kulturális légkörre, fejlett infrastruktúrára és termelési szolgálta8 Külpolitika
