Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 3. szám - AZ UNIÓ FELÉ - Horváth Gyula: Regionalizmus és decentralizáció Európában
Horváth Gyula ellátási-szolgáltatási felelősség hatékony érvényesítésének igénye szükségszerűen vezetett a helyi önkormányzatok szervezeti koncentrációjához, a nagyméretű önkormányzatok létrejöttéhez. Azokban az országokban például Dél-Európában, ahol a napóleoni típusú hierarchia és a központi-helyi kapcsolatok tradicionális szervezeti rendszere miatt a helyi ön- kormányzatok ellenálltak a korszerűsítési törekvéseknek, a régió lett az új szervezeti forma (Den te, 1985). A jóléti államokban a keynesiánus keresletmenedzselésen alapuló és az esélyegyenlőséget garantáló központi irányítás bővülő hatóköre egyre több területi szereplőre volt hatással, s ezért a partnerség vertikális szervezését intézményesíteni kellett. Ez a felismerés vezetett a regionális szervezetek kialakításához azokban az országokban, amelyek óvakodtak e feladatok decentralizálásától, vagy megerősödtek a középszintek ott, ahol a központi hatalom hatékonysági kritériumok alapján szelektált az állami funkciók között. A funkcionális racionalitás érvényesülésének és a regionális hatalmi tényezők szerveződésében játszott szerepének a bizonyítására a legkézenfekvőbb példának a regionális tervezés választható. A hatvanas években Nyugat-Európa sok országa alkalmazta a francia indikativ gazdaságtervezési modellt, amely a hagyományos ágazatcentrikus központi tervezéssel szemben a régiókból építkező térbeli struktúratervekből indult ki. Az új felfogás gyökeres változást jelentett, elismerte ugyanis a nemzetgazdaság regionális sokszínűségét. A regionális adottságok alapos felmérésére, a fejlődési feltételek és fejlesztési irányok nemzeti célokkal való harmonizálására alkalmas tervezési apparátusokat csak a régiókban volt célszerű működtetni, a központi tervező szervek regionális részlegei koordinálták a fejlesztési szereplőket is. A központi államapparátus tehát hivatalosan is elismerte a régiók jelentőségét, erőforrásokat különített el a szegényebb régiók támogatására, és eszközöket dolgozott ki a túlfűtött gazdasági növekedést mutató térségek szabályozására. A regionális politikában megjelentek az újraelosztás különböző technikái. A kedvezményezett térségek a támogatást kedvezően fogadták, a központi hatalom számíthatott politikai támogatásukra. A tervezési-gazdasági régió sok országban kínált új terepet a politikusok számára a központ és a helyi önkormányzatok közötti közvetítő szerep formájában. A tervezési régió fontos politikai szerepének felismerését éles pártpolitikai küzdelmek kísérték, mint ahogy hosszas viták folytak a régiók határainak kijelöléséről és számukról. Bár a regionális tervezés és annak területi intézményrendszere nem egy decentralizációs politika, hanem a központi állam hatékonyságát növelni szándékozó reform terméke volt, mégis nyugodtan tekinthetjük a regionalizmus egyik hajtóerejének. Lehetőséget teremtett arra, hogy a régiók bekapcsolódjanak a nemzetközi területi munkamegosztásba, a külföldi befektetések célpontjai legyenek, és bizonyos érdekérvényesítő szerepet is játsszanak az állami források egyenletesebb elosztásában. A tervezési régiók tehát a függőség és az autonómia sajátos keverékei voltak. A regionalizmus kialakulását befolyásoló funkcionális változások a társadalomirányítás hierarchikus rendszerét azonban még nem alakították át, a regionalizációs lépések a dekoncentráció szabályai alapján elsősorban a központi érdekek szolgálatában történtek, a 6 Külpolitika
