Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Borhi László: V. Zubok - K. Plesakov: A Kreml és hidegháború
Könyvekről megsemmisítheti. Ezért, Hruscsowal ellentétben, elvetette azt a tételt, hogy egy új világháború a kapitalista világ válságát és a szocializmus terjeszkedését hozná magával. Számára tehát a forradalmi paradigmának nem maradt helye a katasztrófa vagy enyhülés alternatívájában. Malenkov felismerése arra vezethető vissza, hogy a hidrogénbomba-programot ő vezette, s többet tudott róla a többi szovjet politikusnál. Hruscsov nyomására azonban kénytelen volt nyilvánosan megtagadni nézeteit. Hruscsov külpolitikáját a forradalmi-birodalmi paradigma köré építette, és felvállalta a vezető szerepet a nemzetközi kommunista mozgalomban. Az SZKP főtitkára a Nyugatot tette felelőssé a hidegháborúért, és úgy érezte, hogy cserébe a háborús áldozatokért a Szovjetunió joggal tart igényt az 1939 és 1945 között megszerzett területekre. Amíg azonban Sztálin a hidegháborút egy újabb világháború előszeleként látta, Hruscsov átmeneti időszakként kezelte az imperialista háborúk és a két világrendszer békés versengése között. Ugyanakkor a szovjet pártvezető az új forradalmi hullám bűvöletébe esett, és úgy döntött, hogy a forradalmi-birodalmi paradigma mentén kihasználja a harmadik világ által kínált hatalmas lehetőségeket. Nem vette észre az enyhülés és a forradalmiság között feszülő ellentmondást. Ugyanakkor a XX. kongresszuson maga is elfogadta Malenkov tézisét a hidrogénbombáról, és meghirdette a békés egymás mellett élést az imperializmussal. Annak azonban örült, hogy a rakétatechnika és a nukleáris erőegyensúly rövid időn belül véget fog vetni az amerikaiak arroganciájának és fölényének. A hidegháborút a szuperhatalmak nukleáris patthelyzetének prizmáján keresztül kezdte szemlélni, és igyekezett az atomzsarolást az USA ellen fordítani. Azon elképzelése, hogy a nukleáris patthelyzet átmenetet jelent a békés egymás mellett éléshez, és kedvező helyzetet teremt a szocializmus terjedéséhez, a szerzők szerint türelmetlenebbé, vakmerőbbé és durvábbá tették Hruscsov külpolitikáját. A SZKP első embere számára a német kérdés volt a legfontosabb. Attól tartott, hogy a német egyesülés burzsoá alapon megy végbe, s egy NSZK-lengyel szerződés esetén Lengyelországnak nem lesz érdeke a szovjet csapatok ottani állomásozása. Félt attól, hogy Adenauer feléleszti az idegen csapatok kivonására vonatkozó szovjet javaslatot, amelynek elfogadása esetén a Szovjetuniónak vissza kellene vonulnia saját határai mögé. Aggódott amiatt, hogy az NSZK-t atomfegyverekkel látják el. Elképzelhetőnek vélte, hogy az NSZK kiszakítja az NDK-t, Lengyelországot és Csehszlovákiát a szovjet blokkból. Az NDK-ban a szovjet háborús áldozatok igazolását, Ulbrichtban pedig a német proletárállam régi bolsevik álmának a megtestesülését látta. 1958-ban szabad várossá akarta nyilváníttatni Berlint. Azt remélte, hogy személyes diplomáciával meg tud egyezni a Nyugattal, és ennek érdekében nyomást gyakorolt Kínára, hogy fogadja el a „két Kína" elvet. Ez a lépés a kínai-szovjet viszony megromlásának kezdetét jelentette, és ezt a folyamatot a Kemoj-Macu-válság gyorsította fel. Mao nem Tajvan elfoglalása érdekében robbantotta ki ezt a válságot, hanem azt akarta jelezni, hogy Kína megkérdőjelezi a szovjet szupremáciát. Csou En-laj kifejtette, hogy országa az atomháborút is vállalja az USA-val, de Moszkva bekapcsolódását csak abban az esetben várja, ha az amerikaiak nagyobb atomfegyvert is bevetnek. Hruscsov válasza: a Szov1998. nyár 125
