Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Szemlér Tamás: Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón
Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón A két világrendszer és a hozzájuk kapcsolódó katonai tömbök szembenállásának megszűntével a kilencvenes évek elejétől lehetőség nyílt volna arra, hogy a franciák - régi történelmi hagyományaikat felelevenítve - Oroszországgal egyfajta kölcsönös biztonsági garanciát vállaljanak egymással szemben, mintegy átnyúlva Európa felett. Az elképzelés, amely megszületésekor sem tartozott a legvalószínűbb forgatókönyvek közé, ezt a lépést egy olyan alternatíva keretében - annak kiegészítőjeként - vázolta, amelyben Franciaország visszavonná katonai erejét határai mögé. Az alternatíva hátterében a kilencvenes évek elejének az a francia félelme rejlett, hogy a szovjet csapatok Kelet-Németország területéről történő kivonása után a normális politikai státusát visszanyert Németország követelni fogja a nyugati területein állomásozó NATO-csapatok távozását is. Ezt „megelőzendő", Mitterrand elnök saját maga döntött a Németországban állomásozó francia csapatok kivonása mellett. Az, hogy a francia biztonságpolitika első számú célja a németek féken tartása, jól látszik azon az igyekezeten, amellyel el akarták kerülni a francia nyilatkozatokban máskor sokszor túlzottnak ítélt amerikai biztonsági szerepvállalás megszűntét Nyugat-Európában (Németországban), s azon az elképzelésen, amely egy ilyen fordulat bekövetkeztekor egy újabb - szintén Európa, de leginkább a németek feje fölött átnyúló, a megelőző kapcsolatoktól mégis gyökeresen eltérő - szövetségben vélte volna megtalálni a franciák biztonságának garanciáit. A francia-brit együttműködés szorosabbra fűzésének gondolata azon alapult, hogy Nyu- gat-Európa két atomhatalmának érdekei sok tekintetben egybeesnek. Az együttműködés megerősítésére irányuló törekvéseket a kilencvenes évek elején nagymértékben ösztönözte a német újraegyesítéstől való félelem. Az elrettentés koncepciója ráadásul hatásosabbnak tűnt mindkét ország részvételével, egyúttal a franciák azon törekvései irányába is hatott, amelyek az amerikaiaktól való nagyobb európai függetlenséget szorgalmazták (persze, amint azt az előző bekezdésben láttuk, az amerikaiak európai jelenléte számukra is fontos volt). A koncepció azonban az öbölháborút követően Mitterrand elnök ellenállására lekerült a napirendről. Amint az az előbbi két alternatíva bemutatásából is kiderül, a francia biztonságpolitika legvitatottabb kérdése a kilencvenes években is az Egyesült Államokkal, illetve a NATO-val fenntartott viszony, ezen belül az önálló európai biztonságpolitika megteremtésének lehetősége maradt. Ez utóbbi elérésére a németekkel való szorosabb együttműködés éppúgy szóba jöhetett, mint a már említett brit kapcsolat: a franciák számára mindkettő alkalmas lehetett Németország kordában tartására, s álláspontjuk e kérdésben ingadozó volt.25 A kilencvenes évek egyik világosan érzékelhető változása volt ezzel szemben a Nyugat-Európai Unió (WEU) szerepének felértékelődése a franciák számára. Ezzel párhuzamosan a franciák felismerték, hogy nemcsak a WEU-n, hanem magán a NATO-n keresztül is képesek hatni az európai biztonsági struktúrára. A számtalan kisebb-nagyobb kérdést26 felölelő EU-NATO- (gyakran tulajdonképpen Franciaország-NATO-) párbeszéd eredménye Franciaországnak a NATO-hoz való közeledése volt, amit Hervé de Charette külügyminiszter már említett 1995. 1998. nyár 37
