Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Szemlér Tamás: Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón
Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón a vámok és a politikai határok fokozatos lebontása, a közös európai pénz bevezetése után végső soron egy európai konföderáció létrehozását célozta.1 Kudarca ellenére ez a kísérlet azért is érdekes, mert bukásának oka - a németek és a britek tiltakozása egy francia vezető szereppel létrejövő európai integrációval szemben - az integrációs folyamat tényleges beindulásakor, majd azt követően is az egyik legfontosabb konfliktusforrás volt, illetve maradt. Az integrációs folyamat elindítására a feltételek a második világháború után értek meg; ezek a feltételek egyszersmind kényszerként is jelentkeztek Nyugat-Európa országai számára, amennyiben újra meg kívánták teremteni gazdasági függetlenségüket az Egyesült Államoktól, illetve amennyiben hozzá kívántak járulni a béke megőrzéséhez a hidegháború feszültségekkel terhes korszakában. Paradox módon az európai integráció kezdeteit egyszerre ösztönözte a bizalom és a bizalmatlanság. Az ötvenes évek elején stratégiai ágazatnak számító vas- és acélipar területén létrehozott szoros együttműködés kétségtelenül jelentős kölcsönös bizalmat feltételezett a szerződő hat ország részéről. Másrészt az is kétségtelen, hogy az Európai Szén- és Acélközösség francia politikusok - Jean Monnet és Robert Schuman - által kidolgozott tervének egyik fő célja a megelőző nyolcvan év során háromszor bekövetkezett német fegyveres támadás veszélyének kiküszöbölése volt.2 Kétségtelen, hogy az európai integráció fejlődése - az időnként jelentkező feszültségek ellenére is - hosszú távon a kölcsönös bizalom erősödését mutatja. Fontos állomás volt ezen az úton 1963. január 22., amikor Charles de Gaulle francia köztársasági elnök és Konrad Adenauer, az NSZK kancellárja aláírták a két ország közti gazdasági és politikai együttműködési szerződést, amely az Elysée-megállapodás néven vonult be a történelembe. A francia-német együttműködés ekkortól kezdve vált igazán az európai integráció motorjává, amelynek két fő hajtóereje a francia politikai befolyás és a német gazdasági erő lett. Annak ellenére, hogy a francia integrációs politika számos konfliktus forrása volt - elég, ha csak a Nagy-Britannia csatlakozása elleni francia vétókat vagy a közös agrárpolitika (CAP) körüli folyamatos vitákat említjük -, tény, hogy a francia politikai érdekérvényesítés számos esetben volt sikeres. Ez tükröződik például az Európai Unió - az utóbbi időben szintén sok vitát kiváltó, ám lényegében továbbra is változatlan - intézményi struktúrájában, az egyes intézmények kompetenciájának meghatározásában is: az erős bizottság és a gyenge Európai Parlament kétségkívül megfelelnek annak a gondolatnak, amely Briand-tól De Gaulle-on át az integráció eddigi legmarkánsabb vezetőjéig, az egységes belső piac francia nemzetiségű atyjáig, Jacques Delors-ig ível. A kilencvenes évek nemcsak a franciák integráción belüli súlyának hosszú távú csökkenését vetítik előre, hanem az is világossá vált, hogy a jelentős részben aktív francia közreműködéssel kiépített integrációs struktúra több szempontból is alapvető reformokra szorul. E reformok szükségességét az integráció kezdetei óta eltelt évtizedek tapasztalatai, a tagországok számának növekedése és a politikai és gazdasági környezet időközben bekövetkezett változásai egyaránt indokolták.3 1998. nyár 29
