Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Boniface, Pascal: Franciaország, Európa stratégiai függetlensége és a NATO
Franciaország, Európa stratégiai függetlensége és a NATO eséllyel veszthet, vagyis amelyben az egyik játékos (jelen esetben a NATO vagy Európa) győzelme egyértelműen a másik fél veszteségét jelenti. Épp ellenkezőleg, nem a mindent vagy semmit hozzáállással érhető el a valódi európai védelmi identitás létrejötte. A két fél - ha úgy tetszik, játékos - könnyen együtt győzhet vagy veszíthet. Nem tagadhatjuk, hogy a francia politika 1989-91 között minden lehetséges módon ellen kívánt állni a NATO-nak, és a katonai szövetség kiterjesztésére és megerősítésére vonatkozó terveket olyan kísérletekként fogta fel, amelyek arra irányulnak, hogy az amerikai dominanciának nyújtsanak megújult legitimációt a szovjet veszély megszűnése után, azzal a céllal, hogy az európai függetlenségre tett minden halovány kísérletet elnyomjanak. Mindazonáltal, ezt követően, 1991-1995 között a kettős détente politika került bevezetésre, amikor a NATO-hoz való fokozatos és körültekintő közeledést a fejlődés nyomán az amerikaiak által is elismert európai védelmi pillér megalkotása követte. Azt mondhatjuk, hogy ez az európai pillér - az amerikai pillér kézzelfogható valóságával ellentétben - a képzelet terméke volt. Mindezek ellenére fejlődött, és ellentétben az elsietett korai becslésekkel, a tisztán európai aspektus nem volt tartalom nélkül való. Mindez azt bizonyítja, hogy az európai védelmi pillér létrehozását elősegítő megoldás nem egy kettős, kölcsönösen kizárásos alapon működő vagy-vagy módozatban ölthet testet (vagy az egyik vagy a másik, azaz vagy a NATO, vagy Európa közötti választás kényszere alapján), hanem az is-is folyamatának (tehát a NATO és a tisztán európai út) tekinthető. Partnereink számára nem lehet hiteles perspektíva az, ha csak az európai megoldást favorizáljuk, mivel ez túlzottan irreálisnak tűnik. Ugyanakkor ha minden lapot a NATO- ra teszünk fel, az egyenértékű azzal, hogy az európai függetlenséget az amerikai nagylelkűségre bízzuk. Nincs kétségünk afelől, hogy az európai biztonságnak ma magában kell foglalnia az atlanti szövetséget, amelyet egyáltalán nem szabad gyöngíteni. Ez ugyanakkor nem elég ok arra, hogy struccként a fejünket a homokba dugjuk, és elvessük egy olyan európai védelmi stratégia megalkotását, amely valóban garantálná kontinensünk valódi stratégiai függetlenségét. Ha a NATO az itt és most realitása, akkor Európa a jövőé. A kettőt össze kell békíte- ni, de ügyelni kell arra, hogy a jelen szorítása ne fojtsa el a jövő ébredését. Valójában az európai kormányok jelenleg nem készek arra, hogy magukévá tegyék ezt a tervet: az amerikaiaktól való függés kényelmesen megszokott gyakorlata, a bármilyen alternatív tervvel kapcsolatban megnyilvánuló félelem az ismeretlentől, egy külső támogató előnyben részesítése, valamint a költségvetési megszorítások mind azonos irányban befolyásolják a döntést. Az európai stratégiai függetlenség még a növekedési rátánál is kevésbé vonzó, és a választópolgárok nem készek arra, hogy elérése érdekében áldozatokat hozzanak. A rövid távú érdekeknek kell tehát prioritást adnunk a hosszú távúakkal szemben? Ha a NATO keretein belüli európai függetlenség illúzióját tápláljuk, ez megakadályozza azt, hogy egy olyan valódi függetlenség alapjait rakjuk le, amely csak a NATO-val párhuzamosan létez1998. nyár 23
