Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Vogel Sándor: Lucian Boia: Történelem és mítosz a román nemzettudatban
Köm/vácről A román lélek keresése címmel alfejezetben tárgyalja a nemzeti szellem meghatározására irányuló törekvéseket, amely az egység mítoszának egyik legjelentősebb lecsapódása volt. A kérdés logikája a következő: ha a románok mindig egységesek voltak, akkor a létnek van egy román dimenziója, az időtlen román lélek, a nemzeti szellem. Aki valamelyest is ismeri a román kultúrát, tudja, hogy a kérdésnek hatalmas irodalma van olyan nagy nevekkel, mint Mihai Eminescu, Lucian Blaga4, Emil Cioran, Constantin Noica. Nincs terünk a szerző elemzésének teljes bemutatására, csak annyit említünk meg, hogy két egymással szemben álló irányzat alakult ki: az egyik a nyugati szellemiség fele tájékozódott, a másik máig tartó hatással az autochtonizmusban gyökerezett, és önmagába zárkózva sajátos, egyedi identitást keresett. A román nép pszichológiáját bizonyos tradicionális (rurális) elemekre építette fel. Ebből a szempontból a hagyományos struktúrák hosszas fennmaradása és annak az urbánus, dinamikus nyugati civilizációval való szembeállítása fenntartotta egy másféle, máshogyan megalkotott, más történelmi hivatású Románia illúzióját. A szerző szerint a román specifikumot meg lehet közelíteni, de nem mint eleve adottat és transzcendenst, azaz abszolút és örök románságot, hanem mint különböző jellemvonások folyékony szintézisét. Az identitás keresésének korszaka pedig még ma sem zárult le. A románság egyik legfontosabb jellemvonása éppen a saját identitás rögeszmeszerű kényszerképzetének léte. A történeti mitológia oly mértékű felkorbácsolása, amely mindenféle egyensúlyi helyzetet felborított, Ceau§escu nemzeti kommunizmusához kapcsolódik. Ekkor a nemzeti eszmét kivetítették az egész történelemre, és a dák-római eredet, az egység, valamint a kontinuitás a történelmi diskurzus tengelyévé vált. Mindaz, amit történészek generációja szétszedett vagy legalábbis árnyalt, rögeszmeszerű nemzeti diskurzus formájában tért vissza. A szerző számos példával (Erdélynek a magyar történeti térből való visszamenőleges kivonása, a középkori szétdaraboltság tipológiájába tökéletesen illeszkedő Erdély román értelmezéssel való felruházása) illusztrálja a folyamatot, és részleteiben cáfolja meg a Ceau§escu-féle egység mítoszát, amely a diktátor politikai programját, azaz a megbonthatatlan egységben a vezére köré tömörült uniformizált társadalom megteremtésének utópiáját szolgálta. Megállapítja, hogy az egységes nemzeti nézetazonosság politikai mítosz, amely nem létezett, és nem létezik sehol. A románok nemcsak a középkorban, hanem az újkorban sem voltak egységesek, és különböző nézeteket képviseltek olyan jelentős kérdésekben, mint Románia 1916. évi hadba lépése, a második világháború, a kommunizmus uralomra jutása. Az 1989-es fordulat óta pedig politikai és kulturális értelemben „két Románia" van éppúgy, mint ahogy 1789 óta „két Franciaország" létezik. A román tudománynak feli kell tárnia az országon belüli regionális különbségeket, amelyek a nemzetállam uniformizáló törekvése és Ceau§escu homogenizációs politikája ellenére is fennmaradtak. Felhívja a figyelmet arra, hogy a mai politikai opciók közötti választóvonal éppen az Oszták-Magyar Monarchia volt határa mentén húzódik. Az eddig betiltott regionális 132 Külpolitika
