Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - A CSENDES-ÓCEÁNI TÉRSÉG - Csaba Gábor: Az Egyesült Államok a csendes-óceáni térségben. Egy XX.század végi stratégia körvonalai
Csaba Gábor metország és Japán ugyan képesek lennének erre a feladatra, de hiányzik a szükséges mértékű katonai potenciáljuk. Kína és Oroszország esetében fordított a helyzet. Ráadásul egyikük sem bír öt évtizedes tapasztalattal a globális vezető szerep gyakorlásában. A jelzett problémák ugyanakkor rávilágítanak egy ilyen globális vezető szerep újszerű gyakorlatának szükségességére. Még ha közismertek is a nemzetközi szervezetekkel és akciókkal kapcsolatos amerikai fenntartások, a washingtoni vezetésnek mindinkább olyan elképzelésekben kell gondolkodnia, amelyek lehetőség szerint magukban foglalják a felelősség és a feladatok megosztását. Úgy tetszik, hogy ebben a tekintetben legnagyobbrészt az Európai Unióra és Japánra, illetve egyes nemzetközi kezdeményezésekre támaszkodhatnak. Az Egyesült Államok tehát primus inter pares státussal lép át az új korszakba: jelenünk legkomplexebb többdimenziós hatalma, amely azonban a hidegháborúban játszott szerepe következményeként egy meggyengült gazdaság realitásaival kénytelen számolni.26 Mivel már nincs abban a helyzetben, hogy minden kihívásra választ adjon, sokan úgy érvelnek, egy „normálisabb külpolitikára" van szükség, „félúton a tökéletes elszigeteltség és a teljes nemzetközi elkötelezettség között".27 Kutatói körökben elterjedt az a felismerés, amely szerint a nemzetközi rendszer megfelelő működésében megnyilvánuló amerikai érdekeket egyre növekvő mértékben kell a nemzetközi szervezetek igénybevételével képviselni. A hagyományos, az amerikai lélekkel harmonizáló izolacionista tendenciák mellett ugyanis megtaláljuk azt a meggyőződést is, amely szerint az amerikai prosperitás és biztonság védelme, illetve a demokrácia terjesztése érdekében elengedhetetlen szükség van az Egyesült Államok nemzetközi szerepvállalására. Ezt a gondolatot alátámasztja az a tény is, hogy mára eltűnt a korábban jól látható választóvonal kül- és belpolitika között. Á hazai ügyek elnöke, a domestic president, aki az új világrend definiálására elvetélt kísérletet tett George Busht váltotta le 1993 januárjában a Fehér Házban, már a fentiekben tárgyalt körülmények tudatában fogalmazta meg prioritásait. Az ország „generáljavítását" meghirdető Clinton egy alapjaiban pragmatikus külpolitikai irányvonalat képvisel, amelynek első megfogalmazására 1993 szeptemberében került sor, amikor rövid időn belül a külpolitikai stratégia kérdésében megszólalt az elnök, a nemzetbiztonsági tanácsadó, a külügyminiszter és az ország ENSZ-nagykövete. A demokratikus országok körének kibővítése (policy of enlargement) jegyében kialakított stratégia igyekszik a liberális demokrácia ideáljait összhangba hozni a hagyományos geostratégiai érdekekkel. Az elvek és a pragmatizmus e nyilvánvaló házassága tehát a nem demokratikus rezsimeknek a kölcsönös érdekek alapján nyújtott védelmét (vagyis a Reagan-doktrína egyfajta felélesztését) csakúgy ma62 Külpolitika
