Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Rostoványi Zsolt: Civilizációk háborúja? Huntington és Bassam Tibi felfogásáról
Rostovámji Zsolt e több mint egy évtizeddel korábbi munkájában valóban hasonló kérdések sorát feszegette, mint Huntington most. Tegyük mindehhez hozzá, hogy maga a „Clash of Civilizations" kifejezés a talán legnevesebb ma élő orientalista, Bemard Lewis egy 1990-ben megjelent, az „orientalizmus" témája körül forgó és a kilencvenes évtized fordulóján új lendületet vett vitában elhíresült tanulmányában - The Roots of Muslim Rage, A muszlim düh gyökerei - az egyik alfejezet címe. A pakisztáni származású, de a University of Cambridge-en kutató Akbar Ahmed gyakran idézett, 1992-ben megjelent könyvében (Postmodernism and Islam: Predicament and Promise. Routledge, London and New York) az iszlám és a Nyugat közötti konfliktus, konfrontáció viszonyában használja a „clash of cultures" kifejezést, mint ami nem is tökéletesen írja le a két ellentétes világnézet, két ellentétes filozófia közötti harcot (264. o.). (Nem szeretnénk szerénytelennek tűnni, de már egy 1987-ben megjelent könyvünkben magunk is szóltunk a Nyugat és az iszlám világ „ütközéséről", a kolonizáló Nyugat „civilizációs missziójáról".) Mi is hát az a kiinduló tézis, a „civilizációs paradigma" (37. o.), amelyet először Huntington fogalmazott meg, de lényegében Tibi is magáévá tett, s amely heves viták sorozatát váltotta és váltja ki még napjainkban is? Huntington abból indul ki, hogy a hidegháború elmúltával a kétpólusú alapon szerveződött nemzetközi rendszer megváltozott. Nem csupán az akkori „három világ" elhatárolása veszítette el értelmét, hanem megszűnt az az ideológiai konfrontáció is, amely a fő törésvonalat jelentette. Használhatatlanná vált tehát a leegyszerűsített, a nemzetközi rendszer magyarázatára mégis alkalmas „hidegháborús paradigma", az elemzők helyette négy új, egymást kizáró paradigmát kezdtek alkalmazni. Az „egy világ: eufória és harmónia" paradigma legismertebb formája Fukuyama „történelem vége" tézise; a „két világ: mi és ők" paradigma a világot Keletre és Nyugatra, Északra és Délre, centrumra és perifériára, gazdagokra és szegényekre osztja; a „184 állam, több vagy kevesebb" paradigma lényegében a nemzetközi kapcsolatok államok primátusára épülő realista elméletének felel meg; a „teljes káosz" paradigma az államok gyengülése, illetve szétesése, törzsi, etnikai és vallási konfliktusok fokozódása, nemzetközi bűnözés és terrorizmus stb. alapján egy kaotikus, anarchikus világ képét vázolja fel. Mindegyik paradigma a „realizmus és a szűkmarkúság" sajátos kombinációja, Huntington részletesen elemzi korlátáikat. Úgy véli, a „civilizációs paradigma" kiküszöböli a fenti négy paradigma hátrányait, ugyanakkor egyesíti magában reális megállapításaikat. Természetesen ennek a paradigmának is megvannak a maga gyengéi, hiszen például a világ „relative leegyszerűsített" képét vázolja fel, azonban - válaszolja meg mindjárt Huntington eme kritikát, mégpedig irigylésre méltó okfejtéssel - „relative leegyszerűsített, azonban nem túlságosan leegyszerűsített" ez a kép (37. o.). A hidegháború utáni világban „első ízben a történelemben a globális politika multipolárissá és multicivilizációssá vált" (21. o.). Mindez konkrétan azt jelenti, hogy az emberek különböző csoportjainak legfontosabb megkülönböztető vonásai immáron nem ideológiaiak, politikaiak vagy gazdaságiak, hanem kulturálisak, s a legfontosabb megválaszolandó kér38 Külpolitika
