Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: A nemzetközi rendszer modernizációja: a nemzetközi rend és biztonság változásai
Kiss J. László Az államok világának ez az anarchiamodellje nem egyeztethető össze azzal a feltételezéssel, hogy a nemzetközi szervezetek elősegíthetik a tartós államközi együttműködést, és az államok képesek a nemzetközi normák követésére. Az önkéntes megállapodások alapján végbemenő tartós együttműködést és a normák és szabályok tartós követését az államok anarchikus világában uralkodó versengés nem teszi lehetővé. Az egyetemes morális elvek csupán a nemzeti érdek legitimálására szolgálnak, s nem tekinthetőek valamilyen, az államok világát meghaladó, posztszuverén világközösség bizonyítékának. Az anarchia az államok magatartását nem a „közös", hanem a „relatív nyereség" elérésére kényszeríti a nemzetközi politikában, amelyben olyan értékek, mint a „biztonság", a „jólét" és „uralom" elosztása és újraelosztása megy végbe. Mindez azonban nem jelenti azt, mintha az államok világának anarchiája nem rendelkezne „renddel", hisz az államok magatartását tekintve az anarchia is rendező, strukturáló elv. Ám ez a „rend" de facto és nem de jure értelemben vett nemzetközi rend, amelyben az államok magatartása „szabályszerű", azonban nem normakövető.50 A „világállammal" kapcsolatos elképzelésekkel szemben ezt a „faktuális rendet" olyan empirikus magatartási szabályszerűségek jellemezhetik, mint amilyen például a fegyverkezési verseny volt. Az anar- chiamodellben lehetséges a kooperáció is, legalábbis annyiban, amennyiben a szereplőknek az együttműködés relatív előnyöket ígér. Eszerint a kooperáció mindig sajátosan opportunista módon értelmezhető, azaz más hatalmi eszközökhöz hasonlóan hatalompolitikaként alkalmazható, amely csak addig maradhat fenn, amíg a résztvevők érdekeinek megfelel. Ha ez az eset nem áll fenn, úgy a szereplők arra vannak „kényszerítve", hogy véget vessenek az együttműködésnek, és visszatérjenek az „önsegély" gyakorlatához. Ennek megfelelően az államok addig készek a nemzetközi szervezetek programadó tevékenysége alapján a megfelelő normákat és szabályokat támogatni, amíg azok számukra „abszolút" s nem csupán relatív nyereséget ígérnek. A „belső rend" és a „külső rendnélküliség", a nemzetközi anarchia realista szétválasztásának az értelmében a hidegháború után is fennmaradt a biztonság államközpontú felfogása, amely az államot a „renddel", a rendet a biztonsággal azonosítja egy olyan hierarchikus nemzetközi rendszerben, amelyben a nagyhatalmak a vüág „rendőrei". A biztonságnak ez a hagyományos realista felfogása a nemzeti biztonságról szóló korábbi tanulmányok logikáját követi: a katonai tényező szerepét részesíti előnyben, és a nemzetközi biztonság egészét etnocentrikusan a szovjet-amerikai kapcsolatokkal, illetve a hidegháború után a pax americana valamilyek változatával azonosítja.51 C. Krauthammer a hidegháború után bekövetkezett „unipoláris pillanatról" értekezve azt hangsúlyozza, hogy az „ideológiailag is pacifikáit Észak" akkor törekedhet biztonságra és a rendre, ha az Egyesült Államok mögött sorakozik fel. Ezzel szemben az ENSZ semminek nem lehet a biztosítéka, hiszen a „pszeu- domultilateralizmus" korába léptünk, amelyben a hatékony biztonságot csak az Egyesült Államok szavatolhatja.52 H. Kissinger annak tudatában, hogy az Egyesült Államok nem maradhat a nemzetközi biztonság egyedüli biztosítéka, a nemzetközi biztonságot a XIX. 24 Külpolitika
