Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Nagy Péter: Franciaország és Németország a maastrichti politikában
Franciaország és Németország a maastrichti politikában tak haladást elérni, nem védelmezték mereven a nemzeti érdekeket, függetlenek és rugalmasak voltak, a tárgyalásokon a szupranacionális bizottságot tizenharmadik félnek tekintették. A konferencia kormányközivé vagy szupranacionálissá változtatása helyett a társ-problémamegoldók szerepét töltötték be, ebbéli minőségükben a politikai napirend kialakítását eszközként használták fel az integratív tárgyalás, illetve az attitűdstrukturálás elősegítése érdekében. Az EMU-val kapcsolatban például az „engrenage" azt jelentette, hogy a tagállamok jelentős szakembereket (például bankárokat) is bevontak a munkába, hogy ezáltal a politikusok további információkat és ötleteket kapjanak, s a szocializációs folyamat révén egységes befolyásolási hálózatot alakíthassanak ki. A szocializációra való törekvés végig nyomon követhető volt a tárgyalások és a parlamenti megerősítések során, s ebben az értelemben az „engrenage" kétutas folyamatot jelentett, amely egyfelől elősegítette a kölcsönösen előnyös interakciókat, másfelől feszültségeket is okozott a különböző szintek, így például a politikai (a tanács) és a technikai (ECOFIN tanács), illetve a közösségi (Delors-bizottság) és a nemzeti (monetáris bizottság) szintek között. Jacques Delorsnak, a Bizottság elnökének szerepét a szerző szintén politikus-adminisztrátorként jelölte meg, akit az állam- és kormányfők a szerepe meghaladására törekedő technokratának tekintettek. Major brit miniszterelnök egyszer megjegyezte, hogy Delors a közösség állam- és kormányfői számára a konzulens szerepét tölti be. A zárt ajtók mögötti befolyása és az európai integráció melletti nyílt elkötelezettsége alapján a szerző azt a következtetést vonta le, hogy Delors „sem tisztviselő, sem politikus nem volt, hanem egy jellegzetes típust testesített meg". Noha az Európai Tanács ülésein a külpolitikát érintő megjegyzései dühítettek egyes állam- és kormányfőket, elkötelezetten törekedett arra, hogy a bizottságot a nagypolitika sze- replővéjé tegye. Delors szerepe voltaképpen több volt egy főtisztviselőénél, de kevesebb egy demokratikusan megválasztott politikusénál, meglehetősen nagy befolyásra tett szert az EMU napirendjének alakításában, beleértve a brit „opt-out"-ot is. A politikai uniós tárgyalások során elősegítette a kompromisszumot a kohézió és a szociálpolitika kérdésében, gyakran beszélt arról, hogy „a politikának európai dimenziót kell adni". Ennek ellenére ő nem rendelkezett azzal a demokratikus legitimitással, mint amellyel egy közvetlenül a nép által választott állam- vagy kormányfő bír. Ez komoly hatást gyakorolt arra, ahogyan a közvélemény a két kormányközi konferencia eredményét és magát az integrációs folyamatot is érzékelte. Ha a jövőben sikeres akar lenni, az uniónak kezelnie kell a demokratikus deficitet. Ez a következtetés szöges ellentétben áll azzal a véleménnyel, mely szerint „ironikus módon, az Európai Közösség demokratikus deficitje tulajdonképpen sikerének alapvető forrása". 1997. nyár 103
