Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Nagy Péter: Franciaország és Németország a maastrichti politikában
Könyvekről Jean Monnet módszere Jean Monnet asztalhoz ültette az embereket, hogy tárgyaljanak egymással, azt akarta, hogy a közös érdekekre fordítsák figyelmüket, ne az egymással versengő érdekek alapján alkudozzanak, ne nyereségeket és veszteségeket osszanak meg egymás között, hanem közös vállalkozásuk előnyét maximalizálják. Nem értett egyet azokkal a kompromisszumokkal, melyekben az egyik félnek engedményt adnak egy kérdéscsoportban csak azért, hogy valamely egészen más kérdésben előnyre tegyenek szert. Monnet úgy vélte, hogy heterogén érdekszövetségek és package-deal- ek nem vezetnek konstruktív erőfeszítésekhez a közös célok érdekében, módszerének középpontjában a változó összegű játékok álltak, ami azt jelenti, hogy a tárgyaló delegációk egy közös problémamegoldásban vesznek részt. Az integratív tárgyalások módszerét követte, melyek előfeltétele a motiváció, az információ, a nyelv és a bizalom. Monnet meg akarta törni az államok közötti dominancia gondolatát, De Gaulle-tól eltérően ő nem a hatalmi politika keretein belül gondolkodott. Az attitűdstrukturálás Monnet számára a tárgyalások inherens részét képezték, melynek célja a kölcsönös bizalom és egyetértés légkörének megteremtése a résztvevők között. Monnet módszere különösen az EMU-konferencia elemzésére volt alkalmas, mivel felszínre hozta az integratív tárgyalások dinamikáját. Monnet elképzeléseket és ütemterveket követelt, véleménye szerint az európai egység az integrációt hajtó elképzelések gyakorlati megvalósításához szükséges intézmények létrehozásával és rögzített ütemtervekkel valósul meg. Az EMU-ról meghozott döntések a monnet-i hagyományoknak megfelelő integratív tárgyalás példáját testesítik meg. A motiváció, az információk, a nyelv és a bizalom egyaránt jellemezték Mitterrand elnök és Kohl kancellár tárgyalásait: mindkettőjüket motiválta, hogy visszafordíthatatlanná váljék az integráció; megosztották egymással a belpolitikai érdekeikre vonatkozó információikat, hogy elfogadható alkut köthessenek, azaz olyan alkut, melyet a nemzeti parlamentek a későbbiekben meg fognak erősíteni; bilaterális partnerként mindketten a közösségi nyelvet használták, az EMU-nak az Európa-családban betöltött szerepét hangsúlyozták. Mitterrand elnök azzal nyerte meg Kohl kancellár bizalmát, hogy biztosította őt, az EMU ütemterve nem fogja megakadályozni a szigorú konvergenciakritériumok teljesítését. A konvergencia-kritériumok és a rögzített ütemterv összekapcsolása jelentette a szintéziskísérletet, illetve az integráció elérését egy olyan tárgyalás során, amely látszólag két összeegyeztethetetlen elképzelést akart kibékíteni, hiszen kreatív feszültség jött létre a konvergencia ütemterve és az EMU-folyamat potenciáljának kombinálásában az „idejében megtett lépések" nem lineáris sorozatában. Maastricht összefüggésében ez az alku többet jelentett a klasszikus disztributív tárgyalások értelmében vett kompromisszumnál. Kohl kancellár teljesen tudatában volt 104 Külpolitika
