Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Nagy Péter: Franciaország és Németország a maastrichti politikában
Könyvekről illetve annak tulajdoníthatóan, hogy a politikai elit aggódott a német egyesítés sorsáért. Még jóval az előtárgyalások befejeződése után is a tagállamok „non-paper"- ekben fejtették ki a közösségi kompetencia kiterjedésére és jellegére vonatkozó elképzeléseiket, ami akadályozta koherens szövegtervezet kidolgozását, illetve lehetetlenné tette az integratív tárgyalásokat. Az előtárgyalások ideje alatt a szerződés- tervezeteket a politikai unióról a bizottság terjesztette elő, a kulcsfontosságú tagállamok azonban, mint Franciaország és Németország, nem voltak felkészülve arra, hogy akárcsak nem kizárólagos kezdeményezői jogokat is biztosítsanak a bizottságnak olyan érzékeny területeken, mint a kül- és a biztonságpolitika. Ebben a kérdésben Delorsnak a tárgyalások különböző szintjei között betöltött összekötőkapocs szerepe nem volt annyira meghatározó, mint az EMU témájában, befolyása lényegesen kisebb volt mint Mitterrandé és Kohlé, illetve Dumas és Genscher külügyminiszterek személyes képviselőié. A politikai unió kérdésében elért viszonylag lassú haladás miatt sokan fejezték ki aggodalmukat, egy második kormányközi konferencia összehívásának szükségességét azonban csak kevesen tették kérdésessé. Mivel az állam- és kormányfők, illetve a külügy- és a pénzügyminiszterek nem tudtak egyszerre két konferenciára is elegendő időt fordítani, ezért nagy felelősség nehezedett a miniszterek személyes képviselőire, hogy a tárgyalásokat mozgásban tartsák. A politikai unió kérdése megosztotta a tagállamokat. Szövetségi államként Németország meggyőződéses híve volt a federális Európának, ezért csakhamar Belgium és Olaszország is támogatta azt a német elképzelést, hogy az Európai Parlament nagyobb szereppel rendelkezzék. Minthogy ez időben Olaszország töltötte be a tanács elnökének szerepét, Gianni de Michelis, olasz külügyminiszter a politikai uniót támogató javaslatokat terjesztett elő. A kevésbé federális gondolkodású tagállamok, nevezetesen Nagy-Britannia, Portugália és Dánia, általában kedvezőtlenül viszonyultak a kérdéshez; Luxembourg pragmatikus diplomáciát folytatott; Hollandia ellenezte, hogy a francia-német tengely dominálja a közösséget, mert érdekei a szabadkereskedelem és a NATO-val kiépült szoros biztonsági kapcsolatok fenntartását követelték meg. Spanyolország és Görögország szintén a federalista táborhoz tartozott, jóllehet Írországgal és Portugáliával együtt minél nagyobb összegeket szerettek volna megszerezni a strukturális alapokból. Franciaország álláspontja a kormányközi konferencia előtárgyalásain az egész vállalkozás kimenetele szempontjából meghatározó jelentőségű volt, a németországi és a kelet-közép-európai események hatása alatt a francia politika arra irányult, hogy hozzákösse Németországot az európai struktúrákhoz, s ezáltal túlsúlyát ellenőrizhetővé tegye. Az inkább csak taktikából, mintsem szilárd meggyőződésből federalista Franciaország támogatta azt az elképzelést, hogy az állam- és kormányfők meghatározó szereppel bírjanak a tanácsban. Mitterrand elnök minden presztízsét és hatalmát a közösségi döntéshozatalra fordította, stratégiája az volt, hogy az 98 Külpolitika
