Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Nagy Péter: Franciaország és Németország a maastrichti politikában
Franciaország és Németország a maastrichti politikában EMU és a politikai unió kérdésében (beleértve a közös kül- és biztonsági politika megvalósítását is) az Európai Tanács legyen a döntéshozó szerv, továbbá az, hogy a közösségi törvényhozással szemben a nemzeti parlamentek szerepét növelni kell. Az EMU Franciaország Európa-diplomáciájának sarokköve volt, hiszen szeretett volna kikerülni a Bundesbank monetáris dominanciája alól. Franciaország számára a demokratikus legitimitás valódi forrását a közösségben az Európai Tanács jelentette, úgy vélte, hogy a politikai vezetők még az árfolyam-politika meghatározásába is beleszólhatnak. Ezt az álláspontját azonban Németország a létrehozandó Európai Központi Bankkal szembeni fenyegetésként, illetve az ECOFIN tanács és a monetáris bizottság technikai szakértelmének lebecsüléseként értékelte. Franciaország támogatta az európai szociális chartát is, amelynek kérdésében azonban éles konfliktusok támadtak Nagy-Britanniával. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy Franciaország meglehetősen centrista és kétélű álláspontja de Gaulle és Monnet ellentétes szellemi hagyatékát tükrözte. Franciaország egyfelől büszkeséggel tekint nemzeti szuverenitására, másfelől hosszú távon a federális Európa iránt is érzékenységet mutat, s egy fejlődő, nem lezárt integrációs folyamat mellett elkötelezett. Érdekei Franciaország helyét kétségtelenül Németország és Nagy-Britannia között jelölték ki: míg a britek a klasszikus kormányközi együttműködést helyezték előtérbe, a németek a közösségi intézmények, nevezetesen az Európai Parlament és az Európai Bíróság szerepét szerették volna növelni. 1991 folyamán az EMU-tárgyalásokon számos fontos kérdést megoldottak, áprilisban az első szerződéstervezet szövegének már 80 százalékát egyeztették. Franciaországban könnyen kialakult a belpolitikai konszenzus EMU-diplomáciáját illetően, Németországban azonban sokkal több időre volt szükség az alkudozásokhoz, a harmadik szakasz egy pontján például kilenc óra hosszat vitatkoztak, ami jelezte a német bürokrácia szerepének jelentőségét ebben a folyamatban, illetve azokat az erőfeszítéseket, melyeket a szövetségi minisztériumok a problémák megoldására fordítottak. Az EMU-konferenciát három kérdéskör határozta meg: a „brit probléma", a második szakasz tartalma, illetve a gazdasági és pénzügyi kritériumok. A konferencia befejezése előtt a tárgyalások negyedik szintjeként szakértők is bekapcsolódtak a munkába, s mivel ők a politikai szinttől távolabb álltak, ezért könnyebben megegyezésre jutottak. Döntéseiket azután továbbították a személyes képviselőknek, ami jelzi, hogy a maastrichti folyamat alulról felfelé építkezett. A szerző feltárta ennek az új szereplőtípusnak a funkcióit, aki a kormányközi konferenciákon a legmagasabb politikai vezetés és a köztisztviselők szintje között dolgozott. Ez a szereplőtípus került szembe a tagállamon belüli alkudozások és a közösségi tárgyalások különböző szintjein kialakult problémákkal, és konstruktív, kreatív módon meg kellett oldania azokat. Megállapítja továbbá, hogy az EMU-tárgyalások során az érintett tagállami intézmények szintje és jellege (végrehajtói, politikai, technikai), a 1997. nyár 99
