Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Nagy Péter: Franciaország és Németország a maastrichti politikában
Franciaország és Németország a maastrichti politikában tak a kormányközi konferenciák munkájában. Az EMU kérdésében az előtárgyalá- soknak a disztributív tárgyalások alapján végzett vizsgálata azt mutatta, hogy a megtárgyalandó problémákat a tagállamok gondosan kidolgozták: Nagy-Britannia az egységes valutát helyezte előtérbe, a „kohéziós államok" a strukturális alapokat. Az attitűdstrukturálást szemléltette az a mód, ahogyan Rolf Köhler, Theo Waigel pénzügyminiszter személyes képviselője a német; Jean-Claude Triche, a francia pénzügyminiszter személyes képviselője pedig a francia érdekeket képviselte a monetáris bizottság többi tagjával folytatott vitában. A szervezetközi tárgyalásokat az jellemezte, hogy Kohl kancellárnak szem előtt kellett tartania a Bundesbank szigorú konvergenciakritériumait, illetve az erős politikai unió létrehozásának szükségességét. Jacques Delors, a bizottság elnöke az előtárgyalások során politikai kezdeményező szerepet játszott, stratégiai szövetséget kötött Kohl kancellárral és Genscher külügyminiszterrel, mesterien képviselte a közösség érdekeit a bizottság által kidolgozott szerződéstervezet révén, melyet elfogadtak a tárgyalások alapjául. A politikai-adminisztratív elit csapatmunkája, különösen Köhler és Trichet között, kiemelte mind Franciaország és Németország központi szerepét, mind a hivatalos személyek súlyát és hozzájárulását a teljes folyamat sikeréhez. Az előtárgyalások során kulcsfontosságú feladatok hárultak a pénzügyminiszterek személyes képviselőire, a monetáris bizottság tagjaira, illetve a központi bankok kormányzóira. Németországnak és Franciaországnak az EMU második szakasza beindításának, a nemzeti bankok függetlenségének, a pontos konvergenciakritériumoknak és a költségvetési hiány szabályozásának kérdésében kellett egyezségre jutnia. Ezekben a kérdésekben az integratív tárgyalások nem játszottak meghatározó szerepet, elsősorban a disztributív tárgyalások és az attitűdstrukturálás elemeit mutatta ki a szerző abban a folyamatban, amelyben a tagállamok diplomáciai lépéseiket egymás belpolitikai érdekeihez és álláspontjaihoz igazították. A politikai unió kérdésében már az előtárgyalások legelején nyilvánvalóvá vált egy második kormányközi konferencia összehívására irányuló francia-német kezdeményezés, a tagállamok belpolitikai érdekei azonban megakadályozták, hogy a politikai integráció végső célját illetően megállapodásra jussanak egymással. A politikai unióról folytatott előtárgyalásokon kulcsszerepet játszottak a megállapodások lényegi kérdéseit meghatározó politikus-adminisztrátorok, az ő tevékenységüket nem korlátozta a konszenzusra való törekvés szabálya, feladatuk az volt, hogy kidolgozzák a politikai uniós szerződés tartalmát. A szerződéstervezet végül négy kérdéskört érintett, melyeket a tanács elnökségéhez írt korábbi francia-német levelek is már felvetettek, nevezetesen: a politikai unió célkitűzéseit, a demokratikus legitimációt, a hatásosságot és a közös kül- és belpolitikát. Miközben a francia stratégia korlátozott számú, de jól meghatározott célokat követett, Németország politikai uniós törekvései sokkal szélesebb körűek voltak belpolitikai berendezkedésének, 1997. nyár 97