Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Pirityi Sándor tes konzultációt és a részletes tájékoztatást. Eljutott a helyzet odáig, hogy megtorló ellenrendszabályok váltották fel a „bizalomépítést". Chiracnak és Kohlnak 1996. decemberi nürnbergi találkozójukon titokban újabb stratégiai együttműködési megállapodást kellett kötniük egymással, igaz, ennek fő ösztönzője az volt, hogy nem lehettek elégedettek az EU kormányközi reformkonferenciáján a biztonságpolitikai kérdésekben addig elért eredményekkel, s jelezni kívánták, hogy ha kell, készek egyedül is továbbmenni a védelmi együttműködés terén. Franciaország, amely megpróbál a NATO vezető európai hatalmává válni, kezdettől fogva nem nyugodott bele, hogy erre állítólag csak Németország képes. A hatalmas német gazdasággal szemben megfelelő politikai ellensúlyt akar képezni, de maga is kétli, hogy a német gazdaságból kisugárzó politikai túlsúlyt mérsékelni tudja-e. A német Die Zeit egyik múlt őszi eszmefuttatása szerint Jacques Chirac elismerte, hogy Franciaország a „gazdasági EU"-ban nem tud szembeszállni Németországgal, ésszerűen tehát a „kül- és biztonságpolitikai EU" vezetésére összpontosít. „Ez azonban még nincs, bármennyire ujjonganak is a párizsi újságok. Európa jövője legalább annyira fog fiiggeni a francia diplomáciától, mint az eurótól. Egyelőre a nemzeti érdekek egyértelműen diadalmaskodnak az európai szellem fölött. Egy olyan rámenős ember számára, mint Jacques Chirac, az »Európa-nagyhatalomhoz« vezető út nagyon hosszúnak és megerőltetőnek bizonyulhat. Ennek önjelölt szóvivőjeként megnyilatkozásai inkább gyötrelmesnek, mint kedvező benyomást keltőnek hatnak."20 Az ilyesféle „frankoszkepticizmus" még jellemzőbb az amerikai sajtóra, amely időről időre „európai hatalomnak" igyekszik elfogadtatni az Egyesült Államokat,21 és lesújt azokra, akik ennek útjában állnak, vagy ezt nem kívánják elfogadni. A The New York Times ez év elején azt írta, hogy amilyen mértékben súlyosbodnak Franciaország belső problémái, úgy válik külpolitikája egyre agresszívabbá. „Franciaország keresztúton van - állapítja meg az amerikai lap. - Integrálódjék-e a NATO-ba, vagy tartsa fenn önállóságát? Hajtson végre tényleges piaci reformot, vagy őrizze meg a központosított államgazdasági modellt? Tekintse-e Amerikát megbízható szövetségesnek, vagy egy uniformizált világkultúrával fenyegető szállítónak? Elfogadja-e az európai pénzt, és tényleges kötelezettséget vállal az Európai Egyesült Államok felépítésére, vagy megtűri a Nemzeti Front nacionalista kísértéseit? Miközben e választási lehetőségek között ingadozik, leroskad Franciaország. Ma Londonba vagy Berlinbe menni annyi, mint érezni, mennyire padlón van Párizs, mennyire erőtlen. Mind kézzelfoghatóbb az a benyomás, hogy egy múzeumban van az ember." Az igazi probléma az - zárul a fejtegetés -, hogy Franciaország sajátszerűsége többé nem talál visszhangra külföldön.22 90 Külpolitika
