Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Franciaország és az „európai pillér A francia külpolitika „agresszivitásának" egyik fő jelét bírálói a mesterkélt ellenkezésben látják. Mások elgondolásaira nemet mondani - állítják - ez Párizs esetében egy módszer a nagyhatalmi státus megszerzésére, megtartására vagy visszaszerzésére (ami egyébként Moszkva külpolitikai-diplomáciai eszköztárából sem hiányzik). Amerikai elemzők szívesen hivatkoznak Samuel P. Huntingtonra, a Harvard Egyetem politológus tanárára, aki szerint „annak számára, aki saját identitását keresi, az ellenség nélkülözhetetlen". * * * Mint már utaltunk rá, a NATO „európai pillére" korántsem mindig volt szálka Washington szemében. A Bonnban 1992-ben megjelent Wörterbuch zur Sicherheitspolitik vonatkozó szócikkében a fogalomról ezt írja: „Az észak-atlanti szövetségen belül jelentkező európai védelmi törekvések megjelölése. Kifejezője azoknak a követeléseknek, amelyeket az Egyesült Államok fogalmazott meg a kelet-nyugati konfliktus idején európai szövetségeseivel szemben, nevezetesen, hogy többet tegyenek saját védelmükért, és Európában biztosítsanak hídfőt az atlanti hídhoz, pillért az amerikai pillérhez." Vagyis az Egyesült Államok nemcsak támogatta, hanem szorgalmazta is az európai védelmi önmegvalósítást, ami egyáltalán nem vált időszerűtlenné Washington szempontjából sem. Alain Joxe, a neves francia politikus hirdeti, hogy az Egyesült Államok elképzeléseinek nagyon is megfelel a NATO egy önálló pillérének kiépítése a francianémet mag körül, egy olyan pilléré, amely mentesítené Amerikát attól a kötelezettségétől, hogy Európában klasszikus beavatkozásokkal teremtsen rendet, lehetővé tenné számára régi nagy álmának megvalósítását, nevezetesen, hogy technikai és pénzügyi fölényével uralkodjék, és többé ne kelljen szárazföldi haderejéhez folyamodnia. Ezt a kettős stratégiai célt az Egyesült Államok hol kemény ráhatásokkal, hol diplomáciai fogásokkal, hol udvarias rábeszéléssel követte a politikai hullámverésbe került Nyugat-Európával szemben, tudomásul véve a számára átmenetileg kedvezőtlen tényeket is. Franciaországban lezajlottak a törvényhozási választások, Lionel Jospin alakíthatott kormányt, és míg a tárcarangsorban a külügyminisztériumot meghagyta az ötödik helyen, a hagyományosan harmadik helyhez szokott védelmi minisztérium a hetedik helyre szorult vissza. A szocialisták, akiknek az volt a benyomása, hogy Chirac és Juppé „vakon rohant Európába", s hogy óvatosabb sebességre kell váltani, keményebben kell érvényesíteni a francia érdekeket (ezeken belül bizonyos szocialista értékeket), gyakorlatilag áthelyezték a súlypontot az „európai pillér" gazdasági-szociális töltésének erősítésére, és parkolópályára vitték az euroatlanti di1997. nyár 91
