Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Pirityi Sándor tentés" koncepcióját. Ennek egyik programpontja az volt, hogy Párizs kiterjeszti nukleáris „védőernyőjét" fontos szövetségesére és szomszédjára, Németországra, tágabb értelemben „Európára". Ismét hivatkozási alap lett több értelemben De Gaulle tábornok, aki 1963-ban például kifejtette: „Az a tény, hogy Franciaország atomfegyverre tesz szert, egyáltalán nem zárja ki, hogy ennek az erőnek az akcióját kombinálják szövetségesei hasonló erőinek akcióival". De Gaulle egy évvel később, 1964-ben már titkos utasítást adott a hadsereg vezérkarának és a hadászati légierő felelőseinek: „Franciaországnak veszélyeztetve kell éreznie magát, ha megsértik a szövetségi Németország és a Benelux területét." Magyarán, az a felfogás, hogy Franciaországnak vannak olyan „létérdekei", amelyek indokolttá teszik a nukleáris válaszcsapással való fenyegetést külső agresszió esetén, túlnőtt a nemzeti határok tisztán földrajzi fogalmán. Már ekkor látszott, hogy Franciaországnak egyrészt párhuzamos párbeszédet kell folytatnia Nagy-Britanniával és az NSZK-val az atlanti szövetség „európai pilléréről", másrészt felül kell vizsgálnia a tömb bizonyos katonai-politikai formáiban való részvételének általános módozatait is. A francia külügyminiszter, Hervé de Charette egyébként az ajánlattétel alkalmából annak a reményének adott kifejezést, hogy sohasem kerül sor a francia atomfegyverek alkalmazására,8 de az lényeges szerepet játszhat egy Európa elleni agresszió elrettentésében. „Amikor leülünk tárgyalni Európa közös védelmének jövőjéről, az egyik téma, amelyet meg kell vitatnunk, az elrettentés stratégiája lesz" - mondotta, hozzáfűzve, hogy ez a stratégia nem hagyhatja figyelmen kívül a francia hozzájárulást.9 Klaus Klinkel német külügyminiszter Párizs 1995-ös ajánlatára válaszolva kijelentette: „Van egy atomelrettentésünk a NATO révén, de az európai biztonság környezetében, amelyről most gondolkodunk, bizonyára meg fogjuk tárgyalni ezt a kérdést francia barátainkkal." A német védelmi miniszter viszont úgy fogalmazott, hogy „Németország ellene van a saját atomfegyvernek, de nem akar kötődni mások atomfegyvereihez még a hátsó ajtón keresztül sem". Volker Rühe azonban hozzátette, hogy „a NATO már véd bennünket, de ha a francia kormány eszmét akar cserélni velünk ebben a témában, szerintem udvariatlanság lenne elutasítani". „Ami számunkra fontos marad - hangsúlyozta -, az a NATO szerepe, amely pótolhatatlan. A jövőt illetően a NATO-pajzs marad a meghatározó, mert az orosz potenciált csak a NATO, benne az amerikai világhatalom ellensúlyozhatja." A Te Monde 1996 februárjában kifejtette, hogy az új francia katonapolitika három pillérre támaszkodik, nevezetesen az atomelrettentésre, a hivatásos hadseregre és az „európai összetevőkre". Ami a harmadik pillért, az európai együttműködést illeti, emellett szólnak gazdasági érvek - egyetlen európai államnak sincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy egymaga szembesüljön az új felelősségekkel - és politikai ér76 Külpolitika
