Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Pirityi Sándor nagyjából tehát két célt szolgált: politikai célt - biztosítani Franciaország függetlenségét, cselekvési szabadságát, végső fokon „rangját", és katonai célt - megvédeni létérdekeit, érzékeltetve bármely potenciális agresszorral „a konfliktus tétjét arányaiban meghaladó elfogadhatatlan kockázatokat". Hamarosan a Biztonsági Tanács állandó tagsága mellett az atomfegyver lett Franciaország nemzetközi rangjának egyik attribútuma, és ezt Párizs nem tekintette fonákságnak, mivel végül is a BT mind az öt állandó tagja atomhatalom lett. Francia részről nem egy sakkjátszma logikai eleganciáját látták az atomfegyverben - némelyek talán azt is -, hanem egy olyan tényezőt, amelynek hatékonysága előfeltételezi bizonyos szabályok tiszteletben tartását a szembenállók részéről, valamint annak tudatosulását, hogy célszerű egyfajta szolidaritásuk a kölcsönös „elhamvadás" kockázatával szemben. A francia külpolitikában lépésről lépésre erősödött az „európai tényező", a „transzatlanti konszenzust" megkérdőjelező, megbontó beállítottság, formálódtak az Egyesült Államoktól független „európai védelem" gaulle-ista koncepciói. A francia nukleáris önállóság és az európai nukleáris önállóság lehetőségének azonosulása mellett a francia elrettentés és az európai elrettentés szerepazonosságának képzete is megjelent.3 A 70-es, 80-as években úgy tűnt, hogy az önálló - vagy önállónak hitt - francia nukleáris csapásmérő erőt alapjában véve pozitívan ítélik meg a NATO-ban. Az 1974-es ottawai nyilatkozat hivatalosan elismerte a „Force de Frappe" hozzájárulását a szövetség elrettentési potenciáljához. Azt tartották, hogy ha Nyugat-Európá- ban van egy, az Egyesült Államoktól független nukleáris döntéshozó központ, akkor ez a kiszámíthatatlanság további fontos eleme bármely szovjet katonai tervező számára.4 Ugyanekkor azonban Franciaország nukleáris önállósága a NATO-t bizonyos problémák elé is állította. Fennállt például az a veszély, hogy ha a francia nem hadászati atomfegyverek háborús alkalmazásra kerülnek, a NATO - tervei ellenére - korai csapásváltásba sodródik a Szovjetunióval. Az Egyesült Államok számára mindenképp elfogadhatatlan volt, hogy a francia rendszerek „begyújtsák" az amerikai atomfegyvereket („trigger-off" hatás). A francia atomfegyverek elsőként való esetleges bevetése, amely megelőzi a NATO-t, lényegesen megnehezíthette volna az atomfegyver alkalmazhatóságának ellenőrzés alatt tartását egy átgondolt eszkaláció keretében, és ellentétben áll a kárkorlátozás elvével is. A koordináció hiánya már a konfliktus korai szakaszában, vagy akár hirtelen feszültség esetén „dezintegratív" hatást gyakorolt volna az atlanti szövetség katonai stratégiájára és politikai összetartására. 72 Külpolitika
