Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Franciaország és az „európai pillér nek, egyebek között a „minimális elrettentés" stratégiájának egyik legfelkészültebb kelet-európai ismerője, a kijevi Vlagyimir Manzsola a Világgazdaság és a nemzetközi viszonyok című moszkvai folyóirat hasábjain 1990 őszén a francia nukleáris gondolkodás és a nemzeti tényező összefüggését vizsgálta. Francia teoretikusokat idézett, akik szerint az atomfegyver jelenléte valamely állam fegyvertárában, vagy hiányzása onnan, döntően hat az illető államnak a nemzetközi viszonyok rendszerében elfoglalt helyére, alapvető ismérve az államok közötti differenciálódásnak, és meghatározza viszonyukat egymáshoz. Manzsola kifejezetten a NATO-t említve utalt olyan francia kutatókra, akik szerint az atomfegyver megjelenése lényeges változást idézett elő a katonai-politikai szövetségek természetében és hatékonyságában, nevezetesen: az atomfegyver logikája gyorsan leszállította (!) magának a szövetség fogalmának értékét, hiszen a nukleáris kockázat oszthatatlanságának körülményei között értelmetlen az atomfegyver alkalmazása más országok érdekeinek megvédésére; az atomfegyver csak a nemzet legfőbb érdekeinek, létének védelmét szolgálhatja. „Ez a tétel fontos szerepet kapott a NATO-t bíráló francia vezető körök érvelésében, a tömb katonai szervezetéből való kiválásban, a NATO és Franciaország közötti modus vivendi kialakulásában, valamint abban a következtetésben, hogy Franciaország nem nyújthat nukleáris biztosítékokat más országoknak." Ezt a vélekedést az ukrán kutató összekapcsolja De Gaulle tábornok politikai filozófiájának olyan alaptételével, mint a nemzet abszolút értékként való felfogása és a nemzetközi viszonyok azon jellegzetességének kiemelése, hogy a nemzeti érdekek feltétlen elsőbbséget élveznek a rendszerekkel és ideológiákkal szemben. A nemzeti tényező gaulle-ista felfogásban elszakíthatatlanul kapcsolódik az erőtényező abszolutizálásához, a katonai hatalomhoz, a legkorszerűbb fegyverfajták birtoklásához. Ebből eredeztethető a „nemzeti nagyság" koncepciója, a világméretű felelősséget hordozó nagyhatalom rangjának fenntartására irányuló fáradozás. De Gaulle elnök és utódai igyekeztek maximálisan kihasználni a nukleáris tényezőt, alkalmazva azt a külpolitikai alkudozás, manőverezés, nyomásgyakorlás, sőt zsarolás eszközeként is. Azt vallották, hogy az atomfegyver birtoklása révén „szent és sérthetetlen" lesz az ország területe. Elvetve a „rugalmas reagálás" NATO-kon- cepcióját, mint amely elfogadhatatlan a gyengébb atomhatalom számára, egyedül előnyösnek kiáltották ki az azonnali tömeges válaszcsapást az agressziónak az atomküszöböt felülmúló bármely formája esetére. Hozzátették, hogy a „gyengébb" ezt a válaszcsapást csak az ellenfél városaira mérheti, mert csupán ez „kellően hatásos", ezért nem azonosulhat Franciaország az „ellenerő", vagyis a hadászati jelentőségű katonai célokra mérendő atomcsapások amerikai koncepciójával.1 Amikor a francia katonai doktrínát a 60-as években kidolgozták,2 a komoly elrettentő erő birtoklása (akkoriban „Force de Frappe"-ról, csapásmérő erőről beszéltek) 1997. nyár 71
