Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - CÉLOK ÉS GYÖKEREK - Jeszenszky Géza: Az euroatlanti gondolat történelmi gyökerei Magyarországon
Az euroatlanti gondolat történelmi gyökerei Magyarországon te, a leghatározottabban pedig a brit közvélemény és az Amerikai Egyesült Államok kormánya támogatta. Kossuth 1848. július 11-i híres beszéde a magyar külpolitika máig érvényes alaptételeit fejtette ki. „...az angol ott és annyira, s addig fog bennünket pártolni, mennyiben egyszersmind saját érdeke fogja megkívánni. A francia sympathiákra nem lehet támaszkodni, erre figyelmeztet a lengyel példa, ahol a sympathia megvolt, de Lengyelország nincs többé." Az egyesült Németországot Magyarországra nézve előnyösnek látta, de a benne rejlő veszélyekkel is számolt, az orosz politika kiszámíthatatlanságára, hogy nem lehet tudni, ki ellen fordul az a hatalmas erő, pedig már '48 nyarán fölhívta a figyelmet. Illúziók nélkül vallotta tehát, hogy elsősorban az alkotmányos berendezkedésű nyugati országokkal együttműködve, lehetőleg szövetkezve lehet a magyar nemzeti érdekeket biztosítani. A hatalmi egyensúly hamis értelmezése miatt Magyarország 1849-ben lényegében véve magára maradt, és a katonai erőviszonyok következtében vereséget szenvedett, de politikai vezetői levonták a két tanulságot: a függetlenséghez elengedhetetlen a nemzetközi támogatás, mindenekelőtt az akkoriban a világ vezető hatalmának minősülő Anglia egyetértése, másrészt meg kell találni a közös nevezőt a magyarság mellett élő szomszéd népekkel. A Kossuth-emigráció erőteljes külpolitikai aktivitása e kettős cél megvalósítását szolgálta. Az is világossá vált, hogy a nyugati államok nemcsak hasznos közvetítők lehetnek a magyarok és a szomszédaik között, hanem jótékony befolyást is tudnak gyakorolni - ha akarnak - Közép- és Kelet-Európa egész sorsára. Görögország újjászületése, a román fejedelemségek egyesítése, majd Románia és Szerbia független államiságának elismerése 1878-ban a berlini kongresszuson - a török és az orosz birodalom határainak és befolyásának a visszaszorításával - mind ezt igazolta. De Magyarország is hasznát, nem pedig kárát látta a nyugat-európai országok interveniálásainak. 1849 után a civilizált országok kormányai tisztában voltak azzal, hogy Európa középső felén béke és stabilitás csak úgy lehetséges, ha „a magyar kérdés" megoldódik. Ilyen megfontolásból támogatták különféle nyugati politikai erők az 1867-es kiegyezést, majd ennek eredményét, a „mintaszerű alkotmányos állammá fejlődött" Magyarországot az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb stabilizáló erejének látták - egészen a XX. század elejéig. A méltán köztiszteletnek örvendő Nemeskürty István a közelmúltban megjelent és nagy figyelmet keltett „Meddig várjunk?" c. kötetében joggal bírálja a század eleji magyar közvélemény, a politikai elit beszűkült látásmódját, felelőtlen és tragikomikus parlamenti politizálását, hogy nem hallgatott a nemzetet fenyegető veszélyeket pontosan érzékelő Tisza István figyelmeztetéseire és javaslataira. Abban viszont nincs igaza Nemeskürtynek, hogy „1907-1908-ban... véglegessé szilárdult a nyugateurópai hatalmak elhatározása: Ausztria-Magyarországot meg kell semmisíteni, mert Németországgal együtt útjában áll a francia-olasz-angol hatalmi törekvések1997. tavasz 21
