Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - INTEGRÁCIÓ, REGIONALIZMUS,KISEBBSÉGEK - Dunay Pál: Regionális együttműködés Kelet-Közép-Európában: befektetés eredmény nélkül?
Dunay Pál lődjék".38 Mint a szociológiából ismert, ilyen esetben a legkisebb közös nevező határozza meg az együttműködés terjedelmét. A csehszlovák, majd a cseh vezetés tartózkodó álláspontja mellett nem sok értelme lett volna egy az együttműködés gyors elmélyítését támogató álláspontnak valamelyik másik állam részéről. A csoport fokozott aktivitásának egész időszakában (1991 kezdete és 1992 közepe között) a hangsúly a visegrádi országok külkapcsolataira, a nemzetközi viszonyokban való együttes megjelenésükre helyeződött. A külkapcsolatokban azonban szembe kellett nézniük bizonyos korlátokkal. Az együttműködés ugyanis a résztvevők állami szuverenitásának tiszteletére épült. Ez magától értetődő volt olyan helyzetben, amikor az együttműködő partnerek négy évtized után nyerték vissza szuverenitásukat, és azt nem kívánták feladni, illetve korlátozni, hacsak nem közvetlen előnyök fejében. Az olyan javaslat, hogy az egyik ország állam- vagy kormányfője a hármak nevében beszéljen valamilyen nemzetközi fórumon, nem számíthatott sikerre. Bár volt, aki azt latolgatta, vajon Václav Havel a NATO tanács ülésén a hármak nevében beszélt-e,39 más elemző helytállóan jegyezte meg, hogy „ez az ötlet... nem talált támogatásra".40 Magyarország azon a véleményen volt, hogy minden államnak a saját véleményét kell képviselnie, és egyetlen magyar politikus sem igényelte azt, hogy a másik két ország nevében nyilatkozzon. Ebben a tekintetben Antall József miniszterelnök szavait érdemes idézni, aki a Die We/fnek adott egyik interjújában arra a kérdésre, „Válhat-e Magyarország más kelet- és közép-európai országok érdekeinek... szóvivőjévé?", igen nagy mértéktartással válaszolt: „Mi eddig is úgy alakítottuk politikánkat, hogy az alkalmazkodjék az egész térség érdekeihez."41 Ezzel közvetve cáfolta, hogy Magyarország (vagy bármely más állam) hivatalosan képviselhetné a többieket nyugati fórumokon. A szuverenitás kérdése általános hatást gyakorolt a kelet-közép-európai együttműködésre. A térség minden állama élvezte visszanyert szuverenitását, és nem kívánt arról lemondani. Amikor azt fontolgatták, hogy egy részéről lemondjanak, abból valamilyen konkrét előnyt kívántak szerezni. Készen álltak arra, hogy lemondjanak szuverenitásuk egy részéről annak érdekében, hogy a fejlődésüket szolgáló valamelyik nyugati intézményhez csatlakozzanak, de nem voltak hajlandók erre abból a célból, hogy elmélyítsék szubregionális együttműködésüket. Mégpedig azért nem, mert nem voltak bizonyosak abban, hogy az előnyök vannak túlsúlyban a befektetéssel szemben. így a szubregionális együttműködés kettős nyomás alá került. Egyrészt a részt vevő államok egyáltalán nem akartak lemondani szuverenitásukról. Másrészt azonban készen álltak arra, hogy ezt megtegyék nyugati integrálódásuk érdekében. Ez a megfontolás bizonyára hozzájárult az együttműködés hanyatlásához a volt keleti tömb államai között, hiszen itt nem voltak közvetlen előnyök. Közhely, hogy „a regionális együttműködés... csúcsát elhaladtuk, s a politikai koordináció közöttük korlátozott mértékű marad".42 Amikor visszatekintünk arra az 22 Külpolitika
