Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: Nemzetközi rendszer és elmélet a kelet-nyugati konfliktus után
Nemzetközi rendszer é elméid a kelet-nyugati konfliktus után gyertek. A morális elvek veszélyes beavatkozást jelenthetnek a nemzeti érdekek és a hatalom racionális érvényesítésében. Az ideológiák sem nem jók, sem nem rosszak, egyedül annak van jelentősége, hogy az állam érdekeit segítik-e vagy nem. A neorealizmus az erőre, a hatalom nemzetközi eloszlására, a képességek és nem a szándékok megítélésére helyezi a hangsúlyt, s a békés változásnak, a nemzetközi intézményeknek és a nemzetközi kereskedelemnek semmilyen vagy csupán másodlagos jelentőséget tulajdonít. Néhány realista ahhoz a merkantilista állásponthoz áll közel, miszerint a kereskedelem - nemesfémek felhalmozása, aktív fizetési mérleg, aszimmetrikus kereskedelmi előnyök - a legjobb eszköz az államok hatalmának gyarapítására. Más realista gondolkodók a kereskedelemben az állam gazdasági függetlenségének a veszélyeztetőjét látják, s a gazdaság önfenntartásának, az autarchiának az előnyeit hangsúlyozzák. Kenneth Waltz egyenesen azt állítja, hogy a gazdasági interde- pendencia növeli az államok közötti konfliktusok lehetőségét, s ez nagy fenyegetést jelent a békére, különösen ha nincs egy garanciát vállaló hegemón hatalom.23 A fentiekből következik, hogy mind a klasszikus, mind a strukturális realizmus hajlamos a nemzetközi kapcsolatok történetét egyfajta „időtlen jelennek" (presentism) tekinteni.24 Ám ha minden történelem a jelen története, úgy a realizmus logikája szerint a jövő is csak a múlt, illetve a jelen története lehet. A realizmus bírálói szerint olyan ahistorikus perspektíváról van szó, amely szerint az állam az elsődleges domináns szereplő, a bel- és külpolitika mind ontológiai, mind normatív értelemben elhatárolódik egymástól, mivel a nemzetközi politika meghatározói az állandó anarchia és az államoknak ezzel együttjáró és mindenütt jelenlevő harca a hatalomért és túlélésért. A neorealizmus kritikusai hangsúlyozzák, hogy a globális politikai struktúrák megváltozhatnak, a jövő nem szükségszerűen olyan, mint a múlt, s az anarchikus nemzetközi rendszer megreformálható. Nem meglepő, hogy az uralkodó realista-neorealista paradigma a hidegháborút tekintette a legadekvátabb kifejeződésének, s nem láthatta előre a Szovjetunió gyors és békés összeomlását. A Szovjetunió felbomlása nem felelt meg a realista-neorealista megközelítés elvárásainak: egy, a nemzetközi rendszer egészét kihívó és ideológiájában magát azon kívül helyező világhatalom omlott össze anélkül, hogy katonailag lényegesen meggyengült volna, vagy a nemzetközi rendszer átalakulását olyan hegemonikus háború előzte volna meg, mint amilyen a két világháború vagy a napóleoni háború volt. John Mearsheimer realista megközelítése szerint az egyesült Németországnak jelenleg olyan expanzív magatartást kell tanúsítania, mint amilyen a német politikára a század elején volt jellemző. Robert Keohane és Joseph Nye szerint az egyesült Németország magatartását nem lehet olyan realista alapon értelmezni, mely szerint az államok „koherens egységek" és domináló szereplők a világpolitikában, hatalmukat az erőszak alkalmazása vagy az azzal való fenyegetés útján gyakorolják, s a katonai biztonság „high politics" területének egyértelmű dominanciája van a gazdasági és a szociális szférák „low politics"-jával szemben.25 1996. tavasz 89
