Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: Nemzetközi rendszer és elmélet a kelet-nyugati konfliktus után
Nemzetközi rendszer é elmélet a kelet-nyugati konfliktus után az önérdek által meghatározott hatalmi ösztön, melyet az egzisztenciális bizonytalanság alakít, amely más egyének és csoportok konkuráló érdekeinek és hatalmi törekvéseinek isme rétéből következik. Ahogy az autonóm hatalmi ösztön és az önzés az emberi természet jellemzője, úgy az államok viselkedésének is ez a „racionális", hatalommaximalizáló önzés az alapmotívuma. Emellett az embert tragikus kettősség jellemzi: képes ugyan a tökéletes társadalmi rend víziójának a megfogalmazására, képtelen azonban annak megvalósítására, s mindig az a veszély fenyeget, hogy a legfőbb ideálok a legkülönbözőbb partikuláris érdekek totális igényű hatalmi eszközeivé válnak. A klasszikus és a strukturális realizmus egyetért a nemzetközi politikát meghatározó anarchia állandó újratermelődésében, ám számos módszertani-koncepcionális kérdésben különböznek egymástól. A klasszikus realizmus neorea- lista revíziója mindenekelőtt a nemzetközi politikának mint rendszernek a koncepcióját jelenti, amelynek struktúráját az anarchia mint rendező elv, valamint a hatalomnak a rendszert alkotó egységek - mindenekelőtt a nagyhatalmak - közötti megoszlása határozza meg.15 A nemzetközi struktúra a nagyhatalmak számának jelentős változásával átalakulhat, s ez hatással lehet az államok viselkedésére és a közöttük megvalósuló interakciók hatásaira. Kenneth Waltz Theory of International Politics című híres könyvében16 az általa redukcio- nistának nevezett módszert bírálja, amely szerint a nemzetközi rendszer működésének a magyarázata a rendszert alkotó egységek, a nemzetállamok magatartásában rejlik. Szerinte a klasszikus realizmus is gyakran a redukcionizmus hibájába esik, mivel túlzottan a nemzeti külpolitikára összpontosítja a figyelmét, ebben látja a világpolitika uralkodó erőinek a megismeréséhez vezető utat, s ha el is ismeri, hogy a kényszer a nemzetközi anarchia tartozéka, ám nem vizsgálja a nemzetközi rendszer struktúrájából származó kényszereket. Waltz azt hangsúlyozza, hogy a nemzetközi politika csak akkor érthető meg - elmélete csak akkor konstruálható -, ha túllépünk a hagyományos realizmus által egységnek tekintett nemzetállam szintjén, s figyelembe vesszük a struktúra hatásait, tehát különbséget teszünk az „egység" és a „struktúra" között, nevezetesen a nemzetállam és a nemzetközi rendszer szintjein jelentkező okok és hatások között, s magát a struktúrát tesszük a vizsgálat tárgyává.17 A neorealisták számára a struktúra közvetíti azokat a hatásokat, amelyeket az államok hoznak létre. Az államok belső és külső környezete változhat, de a kauzalitás szempontjából a nemzetközi rendszer struktúrája a meghatározó, azaz inkább a „struktúra" határozza meg az „egységet", mint fordítva. A neorealizmus ugyan elismeri, hogy az államok is befolyásolhatják a nemzetközi rendszert, ám korlátozottnak tartja képességüket a nemzetközi rendszer egészének átalakítására. Waltz hangsúlyozza, hogy a redukcionizmus nem képes magyarázatot adni arra, hogy miért viselkednek az államok - különböző politikai rendszereik és ideológiáik ellenére - rendkívül hasonlóan, s mivel magyarázható a nemzetközi politika immáron több évszázad óta tartó konzisztenciája. A neorealizmus feltételezi, hogy a nemzetközi politikában megtalálható „szabályosságok és ismétlődések" jelentik a kulcsot a magyarázathoz.18 1996. tavasz 87
