Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: Nemzetközi rendszer és elmélet a kelet-nyugati konfliktus után
Kiss ]. László magyarázatára, a várható fejlődési tendenciák előrelátására, valamint az államvezetés, a külpolitikai cselekvés szempontjából normák, cselekvési maximák megfogalmazására.2 John Lewis Gaddis, a neves diplomáciatörténész meglehetősen kritikusan szemléli a diszciplína teljesítményét, habár egyike azoknak, akiknek sokat köszönhet a nemzetközi kapcsolatok elmélete. Gaddis egyenesen a diszciplína „csődjéről", az elméletek „haszontalanságáról" beszél, mivel azok nem voltak képesek előrelátni a világpolitika 1945 óta bekövetkezett legnagyobb fordulatát, a hidegháború végét.3 Sem az empirikus-kvantifikáló eszközökkel dolgozó be- haviorista, sem a „nem látható" összefüggéseket kutató strukturalista rendszerelméleti kiindulás, sőt az evolúciós elmélet sem volt képes megfelelő módszereket adni a nemzetközi kapcsolatok tudományos előrelátásához, jóllehet az ötvenes évek eleje óta - így a szcientista- természettudományi és a tradicionális történettudományi módszereknek a nemzetközi politikában történő alkalmazhatóságának vitájában is - a diszciplína számos teoretikusa megfogalmazta a tudományos előrelátás képességének a fontosságát.4 Raymond Aron és Hans Morgenthau, a diszciplína nagy teoretikusai a par excellence tudományt az előrelátás és ellenőrzés képességével azonosítják.5 Mások nem „csődről", hanem „zavart diszciplínáról" beszélnek, melyet az a veszély fenyeget, hogy egymással versengő elméletekre esik szét, s ha nem képes leíró és magyarázó funkciójának eleget tenni, úgy a „berlini fal romjai alá temetkezhet"6. Igazuk van azoknak, akik némi óvatosságra intenek, s azt hangsúlyozzák, hogy hiba lenne a diszciplína teljesítményének egészéről általános ítéletet mondani, amiért nem látta előre a Szovjetunió összeomlását és a hidegháborús nemzetközi kapcsolatok végét. James Lee Ray amerikai szerző szellemesen jegyzi meg, hogy egy hurrikán előrejelzésének az elmaradásából vagy egy hibás előrejelzésből aligha lenne jogos a meteorológia tudományának a haszontalanságára következtetni.7 A hidegháború után egyetlen paradigma sem vált uralkodóvá, s inkább egy „egészséges pluralizmusnak"8, valamint a két irányzat közeledésének lehetünk tanúi. Ennek nem mond ellent, hogy a Szovjetunió és a szovjet tömb összeomlása után a „demokrácia globalizálódása", s nem kevésbé az államok világával szemben a „társadalomvilág", tehát a belpolitikáknak, a társadalmaknak a világpolitikára gyakorolt megnövekedett hatása a neoliberális-idealista iskola képviselőibe lehelt új életet. John Mueller és Francis Fukuyama egyenesen a béke új korszakát ünnepelte: a nyugati világ meghaladta azokat a megosztottságokat és értékeket, melyek hagyományosan a háborúk kirobbanásával függtek össze, s ily módon jogos a „háború elavulásáról" beszélni9. Csupán néhány jellemző példa is jól illusztrálja, hogy a neoliberális eufória ilyen és ehhez hasonló kijelentései korántsem maradtak válasz nélkül. „A hiperrealistának" nevezett John Mearsheimer „vissza a jövőbe" („back to the future") elméletében élesen szembefordul a neoliberális optimizmus konvencionális bölcsességével: a béke új korszaka csupán délibáb, a bipoláris rend összeomlása után búcsút kell venni a hidegháborús rend viszonylagos stabilitásától, s az európai fejlődésben válságok és háborúk megnövekedett esélyeivel kell szembenéznünk.10 Samuel Huntington arról beszél, hogy a 84 Külpolitika
