Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - ÖSSZEOMLÁS UTÁN - Romer, Jean-Christoph - Schreiber, Thomas: Franciaország és Közép-Európa
Franciaország és Közép-Európa Európát". Ezt azonban sem Bonn, sem Budapest, sem Varsó, sem Prága nem akarhatja. Ami a biztonságot illeti, a századvég tétje a NATO kibővítése. Mivel Párizs eddig is jól kihasználta a NATO politikai szervezete és katonai struktúrája közti különbséget, mindez nagy mértékben megkönnyíti, sőt, sietteti a jelöltek csatlakozását. Erre a csatlakozásra már csak azért is nagy szüksége van a NATO-nak, mivel a reform, amelyről már 1990-től, ha ugyan nem 1989-től szó van, még mindig várat magára. Mi több, Franciaország kihasználhatná európaiságát, ami a volt Varsói Szerződés katonai felszerelését illeti, s ezáltal könnyebb lenne szembenézni az amerikai szubvencióval. Hiszen Franciaország a passzivitásával nem fogja közelebb hozni Európához azokat az országokat, amelyek még mindig tétováznak, hogy főképp az Egyesült Államok uralta nyugati térséghez csatlakozzanak-e, vagy a szorosan vett európai térséghez. Ezen a téren tehát fontos pedagógiai szerep vár ránk. Ez a szerep, amelyet Franciaországnak a védelem és a biztonság új Európájában kell majd játszania, egyben azt is megindokolja, hogy miért kell Franciaországnak visz- szatérnie a NATO katonai bizottságába. Mindent összevéve, Franciaország csak akkor lehet jelen teljes súlyával a „másik Európában", és különösen annak legfejlettebb, és ennélfogva az Európai Unióhoz és az Atlanti Szerződéshez való csatlakozásra legalkalmasabb középső részében, hogyha sikerül két - egymással látszólag ellentmondásban álló - komplexuson felülemelkednie. Mindenekelőtt fel kell dolgoznia azt a felsőbbrendűségi érzést, amely - akár tudatos ez, akár nem - egyes politikai, gazdasági és kulturális körökre jellemző; ezek a körök úgy osztogatják a tanácsaikat, mintha még mindig meg volnának győződve arról, hogy Franciaország - miként a múltban - ma is világelső. Végre-valahára el kell ismernünk, hogy Franciaország többé nem a világ legelső nagyhatalma, és hogy már régen nem a francia a diplomácia és a kereskedelem nyelve. De a kisebbségi komplexusnak is megvannak az áldozatai (bár ezek az áldozatok az előző kategóriába is beletartozhatnak); akik ebben szenvednek, azok defetista állásponttal próbálják palástolni, hogy fogalmuk sincs a kelet-európai realitásokról, és teljesen átengedik Közép- és Kelet-Európát a német gazdaság potenciáljának. Márpedig ezt a zónát nem szabad a németek „magánterületeként", a német befolyás kiváltságos övezeteként felfogni. A fordítás Adám Péter munkája [Megjelent 1996 márciusában, a Politique etrangére 1995. évi 4. számában.] J 996. tavasz 73
