Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - ÖSSZEOMLÁS UTÁN - Romer, Jean-Christoph - Schreiber, Thomas: Franciaország és Közép-Európa
Franciaország és Közép-Európa ben tartása, másrészt az ideológiai kényszerek relativizálása3.1964-től kezdve tehát Franciaország lassan közeledett Kelet-Európához, ezt a jelenséget azonban párhuzamba kell állítani azzal, hogy a német-francia kapcsolatok terén kudarcot vallott. Németország ugyanis, melynek élén ekkor már Erhardt kancellár állt, a ratifikálás alkalmával egészen másképpen értelmezi az 1963-as szerződés szellemét. Abban az időszakban Németország politikailag még nem volt jelen Kelet-Európábán, és így de Gaulle Franciaországa mint elismert nagyhatalom, közvetlen dialógust kezdhetett Moszkvával, majd a Varsói Szerződés többi tagállamával. Bonn azonban - tevékeny kereskedelmi tanácsosainak közreműködésével - már lefektette későbbi politikájának alapjait4. Három évvel 1966-os szovjet útja után de Gaulle elhagyja a politika színpadát. Ezzel egyidejűleg, miközben Franciaország keleti politikája, főleg gazdasági téren, lassan kimerítette lehetőségeit, Willy Brandt került a nyugat-német kormány élére. Az új kancellár már a nagy koalíció minisztereként megteremtette egy hosszú távú Ostpolitik előfeltételeit. Ettől fogva azonban minden lehetősége megvan, hogy valóra válthassa elképzeléseit. Ennek következtében normalizálódott a kapcsolat az NSZK, illetve azok között a kelet-európai országok között, amelyekkel (miként a Szovjetunióval, Lengyelországgal és Csehszlovákiával) Németország még a háború alatt (vagy még korábban) került konfliktusba, és normalizálódott a kapcsolat az NSZK és az NDK között is. Az NSZK is érintettje a Berlin státusát meghatározó négyoldalú szerződésnek5 - ha nem is írta alá. Mindamellett tény, hogy - bármennyire négyoldalú volt is a szerződés - Franciaország inkább csak szemtanúja, mint cselekvő részese volt azoknak a tárgyalásoknak, amelyeknek menetét a két szuperhatalom határozta meg. Ettől az időtől fogva nyilvánvaló, hogy az amerikaiak meg a szovjetek kezében is fontos kártyalap a német kérdés, és hogy Franciaország mind jobban kiszorul a közép- és kelet-európai politika színteréről. Mindez már az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1972 novemberétől 1973 július-augusztusáig tartó előkészítő tárgyalásain is érezhető volt. A hetvenes évek második felében azonban Franciaország mégiscsak közeledni próbál egyrészt a Gierek-féle Lengyelországhoz, másrészt Ceaucescu Romániájához, ám ennek a közeledésnek egyik esetben sem volt komolyabb eredménye6. Erre az időre az NSZK, amely már a legtöbb kelet-közép-európai országgal rendezte diplomáciai kapcsolatait, mind nagyobb súllyal van jelen a térségben, és nincs olyan rezsim, amellyel meg ne találná a hangot7. A kelet-európai országok már ekkor is sokat panaszkodtak Franciaország érdektelenségére. Persze, érdektelenség ide vagy oda, volt azért Párizsnak még ekkor is néhány, ha szerencsésnek nem is nevezhető, de legalább látványos kezdeményezése, mint például a varsói francia-szovjet csúcstalálkozó 1980 májusában. Francois Mitterrand kétszer hét esztendei elnöki megbízatása sem hozott sok változást Franciaország keleti politikájában8. 1996. tavasz 65
