Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)

1996 / 1. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA - Molnár Gusztáv: Fordulópont a magyar külpolitikában

Fordulópont a magyar külpolitikában siti a többség nacionalizmusát és autoritarizmusát, a különösség társadalmi és po­litikai igényéről való lemondást hirdeti vagy ajánlja. Ahol a társadalmi és politikai külön identitás történelmi adottság, csak a devo- lúció programja segíthet, amely azt igényli az államtól, hogy közjogi kompetenciái egy részét választott tartományi parlamentetekre ruházza, amelyek a területükön élő, a közös civilizációs hagyományokhoz lokális szinten jobban kötődő polgárok gazdasági és - ahol vannak ilyenek - nyelvi-kulturális, vagyis nemzetspecifikus érdekeit is hitelesen és ténylegesen képviselik. így sikerülhet alulról felfelé, demok­ratikus úton megvalósítani azt, amit a nemzetet felülről lefelé, adminisztratív esz­közökkel építő állam fizikai erőszak alkalmazása nélkül sohasem lehet képes meg­valósítani, nevezetesen a belső politikai, társadalmi és végső soron kulturális integ­rációt. Gianfranco Miglio, az olasz föderalizmus teoretikusa szerint az olasz tartományok közötti alapvető földrajzi, etnikai, történelmi-intézményi és kulturális különbségeket csak formálisan megszüntető olasz nemzetállam eleve adott működésképtelenségét csak tovább fokozta az a tény, hogy ma már semmilyen nagyobb nemzetállam sem le­het képes egyetlen mindenható központból irányítani az emberek gyorsan növekedő és változó igényeinek kielégítését.13 Ha Nagy-Britanniáról, Franciaországról, Olaszországról, de ugyanígy az ő min­tájukat követő Romániáról vagy Szerbiáról elmondhatjuk, hogy ezek túlcentralizált, a devolúció elvének és gyakorlatának elfogadása és alkalmazása nélkül egyre sebez­hetőbbé váló államok, Szlovákia és néhány más frissen megalakult állam éppen az ellenkező végletet képviseli. Az eltérő történelmi identitású tartományokból össze­tevődő államok saját területük fölötti korlátlan szuverenitása legalább annyira visz- szataszító, mint a polgárait korlátlanul birtokló vagy birtokolni vélő zsarnoki állam. A nagyobb állami struktúrák szétesése révén keletkezett új államok görcsös törek­vése az áhított mindenhatóságra ezen kívül még nevetséges is. Ma még mindenkinek nehezére esik levetni a megszokott nemzetállami gúnyát. Nekünk, magyaroknak is, pedig a nemzetállamiság kora számunkra a frusztrációk kora volt. Talán azért is, mert Ausztriával és Csehországgal, Szlovéniával és Hor­vátországgal, az észak-olasz Padaniával és Bajorországgal, ezekkel a nyugati szom­szédságpolitikánk szempontjából meghatározó jelentőségei államokkal vagy kvázi-álla- mokkal együtt a mi igazi hagyományunk a Kosáry Domokos által annyiszor meg­idézett kisállamiság volt. Az a bizonyos Kleinstaaterei, amelyet poroszok és oroszok, angolok és franciák, haladók és reakciósok egyaránt szidalmaztak és becsméreltek. Kosáry Domokos definíciója szerint „az olyan kisebb-nagyobb politikai egységek, amelyek bizonyos önállósággal, politikai intézményekkel, hagyományokkal és 'ál­lameszmével' bírtak, akkor is államnak tekinthetők, ha egy szélesebb körű politikai szervezeten belül, annak többé-kevésbé alárendelten foglaltak helyet". 1996. tavasz 19

Next

/
Thumbnails
Contents