Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA - Molnár Gusztáv: Fordulópont a magyar külpolitikában
Fordulópont a magyar külpolitikában dását és továbbadását intézményesen biztosítaná és ezzel mintegy véglegessé is tenné, de minden lehetséges módon és eszközzel arra törekszik, hogy a többségi nemzet és az állam mitikus egységén alapuló (és olyannyira hiányolt) totális nemzeti integrációt újabb és újabb kisebbségellenes törvényekkel és rendelkezésekkel ki- kénvszerítse.1 Ez természetesen egyre elkeseredettebb tiltakozásokhoz vezet a magyar kisebbségek részéről, amelyeket a magyar kormány és a parlament elkerülhetetlen módon az államközi kapcsolatok szintjén is kifejezésre juttat, amit viszont Pozsony és Bukarest utasít vissza felháborodottan. Ami az úgynevezett szomszédsági kapcsolatokat illeti, a történelmi megbékélést és kiegyezést hirdető MSZP és SZDSZ azt remélte, hogy könnyedén kimászhat abból a csapdából, amelybe a szomszédos országok érzékenységével szerintük nem számoló korábbi kormány beverekedte magát. Tény és való, hogy a magyar-ukrán alapszerződés 1992-es vitája idején Antall József kijelentette, hogy a jövőbeni területi követelésekről való lemondást is tartalmazó szerződést magyar-román és magyar-szlovák vonatkozásban nem tekinti modellnek, egyrészt, mert nemzeközi jogi értelemben a kérdés megoldottnak és lezártnak tekinthető, másrészt, mert az az erdélyi és szlovákiai magyarság lelki megtörését okozná vagy legalábbis arra lehetne felhasználni. Az 1994-es választások után hatalomra került új kormány kissé érdes pragmatizmusának köszönhetően azonban nyilvánvalóvá vált az a korábban is ismert szociológiai tény, hogy a magyarországi közvélemény túlnyomó többsége a legjobb esetben is közömbös ebben az életbevágó kérdésben. A magyar társadalom immár nem érzi magát valamilyen történelmi igazságtalanság áldozatának, vagy ha netán mégis, azt nem tekinti politikai döntései szempontjából relevánsnak. Ismeretes, hogy a fenti szociológiai adottságokból (is) kiindulva előkészített magyar-szlovák és magyar-román alapszerződést a szlovák fél végül is aláírta, a román pedig nem. Ez feltehetően azzal magyarázható, hogy Szlovákia mint frissen megalakult állam elég fontosnak érezte a magyar határgaranciákat, hogy ellenükben - papíron - bizonyos engedményeket tegyen a kisebbségi jogok területén. A román kormány hivatalos és félhivatalos szócsövei és propagandistái gyakran vádolják Magyarországot irredentizmussal2, ám valójában már rég nem országuk határait, hanem az egységes nemzeti államról szőtt ábrándjaikat féltik Magyarországtól és az erdélyi magyaroktól. A magyar-román alapszerződést azért nem lehetett aláírni, mert a közismerten szélsőséges pártokat is magában foglaló román kormánykoalíció a kisebbségi jogok tekintetében a legcsekélyebb engedményekre sem volt hajlandó.3 Ma ott tartunk, hogy az európai mércével mérve meglehetősen minimális kisebbségjogi garanciákat mind Románia, mind pedig Szlovákia határozottan elutasítja, haza- és nemzetárulással vádolva azokat a józanabb és értelmesebb politikusait, akik hajlandóak volnának a kisebbségi kérdésben bizonyos áldozatokra. 1996. tavasz 13
