Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Bertram, Christoph: A NATO a 21. század felé tart?
A NATO a huszonegyedik század felé tart? ehelyett a „Partnerség a békéért" félutas megoldást választotta. Ez azonban nem reflektál Európa új realitásaira, mint ahogy nem nyújt világos perspektívát sem a keleteurópai demokráciáknak, sem Oroszországnak. A békepartnerség ma már nem tükrözi az európai realitásokat. Még mindig feltételezi, hogy valamilyen módon van esély egy mindent átfogó biztonsági rendszer kiépítésére „Vancouvertől Vlagyivosztokig", és inkább a kétértelműséget választja, hogy ne kelljen új választóvonalat húzni Európán át. De az új választóvonal már kezd világosan kirajzolódni Európában; az új kelet-európai demokráciákkal, beleértve a küszködve nyugati irányba úszó balti államokat is, és a szovjet birodalom volt köztársaságaival, amelyek Oroszország körül csoportosulnak (elsősorban folyamatos gazdasági függőségük miatt, amelyet a formális szuverenitás és függetlenség alig csökkentett). Ilyenformán már alakulóban van egy új Nyugat és egy új Kelet. Ez az a realitás, amelyet kiindulópontul kell elfogadnia bármilyen próbálkozásnak, hogy tartósabb stabilitást hozzunk létre régiónkban. A NATO és az új kelet- és közép-európai demokráciák közötti kapcsolat szempontjából ez azt jelenti, hogy fel kell hagynunk a kétértelműséggel. Természetesen nincs szó, mondják, a „visegrádi államok" azonnali felvételéről a nyugati szövetségbe. Mindig is megtévesztő volt így feltenni a NATO kelet felé történő kibővítésének kérdését. Ehelyett világos, időspecifikus perspektívára van szükség, a pontos lépések naptári rendjével, amelyeket meg kell tenni, mielőtt sor kerülhet a rendes tagság elnyerésére. Egy ilyen perspektíva sokat nyújtana ezeknek az országoknak áhított bizonságérzetük szempontjából, emellett belső vitáikat is dinamikusabbá tenné. Ugyanakkor a szövetségnek fel kellene ajánlania Oroszország számára egy olyan intézményes kapcsolatot, amelyik tekintetbe venné Oroszország státuszát és érzékeny pontjait, valamint a NATO saját érdekeit is. Az ugyanis végzetes sebet ütne a nyugati szövetségen, ha Oroszországot megkísérelnék beleerőltetni a NATO-ba; tagként Oroszország speciális, kitüntetett szerepet követelne meg magának, amit a Nyugat nem tudna garantálni. így az egyetlen értelmes alternatíva egy új intézmény létrehozása, amely testreszabottan szolgálná a NATO és Oroszország folyamatos együttműködését. Ennek az új szervezetnek a modern nemzetközi intézmények összes elemével rendelkeznie kell: főtitkárral, miniszteri és nagyköveti tanácssal, csúcstalálkozókkal, katonai összekötő bizottságokkal és parlamentáris fórumokkal. így Oroszország és a NATO kölcsönösen befolyásolhatnák egymást, anélkül hogy egymás ügyeibe beavatkoznának. Ez az intézmény mind Oroszország, mind a NATO igényeit kielégítené, a kelet- és közép-európai államok pedig a NATO tagjaiként vennének részt a dialógusban — nem maradnának kitaszítottak, ahogy ettől joggal tartanak. A szövetség számára ez lenne a legkézenfekvőbb elfogadható közös terv. Noha nem lenne elég arra, hogy a következő negyven évre összekössön bennünket, de legalább kihívást jelentő feladatot adna az eljövendő évtizedre. 1995. ősz—tél 133
