Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Bertram, Christoph: A NATO a 21. század felé tart?
Christoph Bertram Másodszor: az Atlanti-híd szélesítésre szorul. Negyven évig a közös félelem következtében ennek a hídnak a legerősebb pillére a politikai-katonai erő volt. Ma már más a helyzet. Ha úgy próbálnánk életre kelteni az atlanti övezet kapcsolatait, hogy elsősorban a közös biztonság megóvására alapozzuk őket, ez azt jelentené, hogy a szövetség és az atlanti kapcsolat lassan, de biztosan a kölcsönös érdektelenségbe fúlna. A NATO helyett az atlanti közösségben kell ezentúl gondolkodnunk. Bármit jelentsen is ez a közösség, lennie kell más ügyeknek is a biztonság kérdésén túl, amelyek egyesítenek bennünket. Az Atlanti-óceán két partján élő polgárokat végül is nem merőben különböző problémák foglalkoztatják. Éppen ellenkezőleg: a szociális biztonság, a bevándorlás, a gazdasági jólét, a környezetvédelem fontosak az emberek számára, akár Denverben, akár Delftben vagy Düsseldorfban élnek. Az atlanti közösségben gondolkodni azt jelenti, hogy ezeket az ügyeket nem külön-külön, hanem közösen intéznénk, de legalábbis közösen tárgyalnánk meg. Igaz, a legtöbb kérdés elsősorban bel- ügy. De ugyanígy igaz az is, hogy egyikkel sem lehet sikeresen megbirkózni azoknak az államoknak bizonyos fokú együttműködése nélkül, amelyek azonos értékeket követnek és rendelkeznek azzal a közös hagyománnyal, hogy fontos dolgokat együtt végeznek el; mi több, ha bármelyikük hibát követ el, az nemzetközi következményekkel járhat. Ez nem jelenti azt, hogy a Washingtoni Egyezmény második cikkelyének újraélesztése mellett kardoskodom, amely a gazdasági és más közös érdekterületekre vonatkozik. Végzetes hiba volna a közös érdekeltségek összes kérdését a NATO keretei közé szorítani. Ehelyett, a NATO keretein kívül, ki kell fejlesztenünk a speciális feladatoknak megfelelő intézményrendszert, amelyik gyakran sokkal kevésbé formális, sokkal kevésbé bürokratikus lenne, mint a NATO-gépezet, gyakran pedig egyenesen ad hoc jellegű. Bőven van itt tere a képzeletgazdag innovációnak. A kulcskérdés ez: nem hagyhatjuk többé az amerikai—európai kapcsolatokat a külügy- és hadügyminiszterekre vagy a vezérkari főnökökre. Össze kell hoznunk az egészségügyi, a munkaügyi, a népjóléti, a környezetvédelmi minisztereket. Ha ezeknek nincs mondanivalójuk egymás számára, akkor az előzőek — előbb vagy utóbb — szintén kifogynak a közös tennivalókból. Harmadszor: rendbe kell hoznunk a már meglévő NATO-intézményeket. A hagyományosak közös megközelítést feltételeznek, az újak számára ezt most kell létrehozni. A fő probléma nem az európaiakkal van — ők ugyanis tisztában vannak azzal, hogy fenn kell tartani a szoros biztonsági kapcsolatokat az Egyesült Államokkal —, az amerikaiak azonban nehezen fogadják el, hogy ők európai hatalomnak számítanak és annak is kell maradniuk. A NATO intézményeit úgy kell kialakítani, hogy segítsenek az amerikaiaknak: tudjanak európai hatalomként gondolni önmagukra. Mit lehetne tenni ennek érdekében? Először is, itt az ideje, hogy egy amerikai töltse be a NATO főtitkári posztját. A múltban, amikor az Egyesült Államok vitathatatlanul 134 Külpolitika
