Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
A NATO keleti politikájának alakulása a veszély nem tűnt el teljesen. Erre mutattak az utóbbi időben vezető orosz politikusok aggodalmat keltő nyilatkozatai, amelyek azt a benyomást keltették, hogy Moszkvában többen megelégelték a másodrendű hatalom szerepét és szívesen térnének vissza a világpolitika meghatározó alakítói közé. Voltak, akik riasztónak tartották a „közeli külföld" — „távoli külföld" sajátos megkülönböztetését. Ugyancsak aggodalmat keltettek a térség országainak tovább romló gazdasági mutatói, különösen az Oroszországban és Ukrajnában kialakult kaotikus állapotok és ezek esetleges ottani bel- és külpolitikai következményei. Nyugtalanságra adott okot egyes országok kisebbségi politikája is. Románia és Szlovákia keveset tett magyar nemzetiségű állampolgárai helyzetének javítása érdekében, a marosvásárhelyi atrocitások vagy a szlovákiai magyar nyelvű helység-névtáblákkal kapcsolatos lépések pedig tovább növelték a feszültségeket. A bevált recept mintha minden történelmi változást túlélt volna: továbbra is alkalmasnak látszott a belső hatalmi küzdelemben való felhasználásra, illetve arra, hogy a kormányok eltereljék a figyelmet belső gazdasági és társadalmi problémáikról. Mindamellett virulensen tovább fejlődött a térségben a spontán, nyers nacionalizmus is, mondhatni, minden további megfontolás nélkül. Ezzel egyidőben az 1990-ben hatalomra került magyar kormány bölcsnek aligha nevezhető diplomáciája és egyes politikusainak nacionalista retorikája azt a feltételezést támasztotta alá a környező országokban, hogy Budapest titkon Trianon revíziójára készül. Mindennek következtében a térség országai továbbra is külső biztonsági garanciákat kerestek, s változatlanul úgy vélték, hogy azok nyújtására a NATO a legalkalmasabb. Ami közelebbről az Antall-kormányt illeti, az minden jel szerint abban bízott, hogy valamilyen NATO-garanciával a háttérben eredményesebben tudja majd folytatni kisebbségi politikáját. Abból a feltételezésből indult ki, hogy Románia vagy Szlovákia máshogyan reagál majd Budapest követeléseire, ha az utóbbi mögött a NATO áll.23 Ezen a beállítottságon mitsem változtatott, hogy az Észak-atlanti Szövetség vezető tisztségviselői minden alkalmat megragadtak arra, hogy etnikai konfliktusok tekintetében teljes semlegességükről biztosítsák a magyar kormányt. (Az új koalíció jelentős és nem is eredménytelen erőfeszítéseket tett a Magyarországról alkotott kép megáltoztatása érdekében, de ez csak lassan érezteti a hatását.) Mivel a visegrádi csoport többi országa is — bár eltérő okokból — hasonló álláspontra jutott, a NATO-ra egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy változtasson keleti politikáján. A szervezet tagállamai ebben az irányban az első lépést 1991 végén tették meg az Észak-atlanti Együttműködési Tanács (NACC) felállításával.24 A szovjet köztársaságok függetlenné válásával a Tanács tagjainak száma közel negyvenre nőtt, ami a dialógus lehetőségét gyakorlatilag kizárta, legalábbis, ami a magas szintű Tanács üléseit illeti. Ennél kétségtelenül hasznosabb volt, hogy a NACC keretében az érintett államok képviselői meghívást kaptak egyes NATO bizottságok üléseire is.25 Voltaképpen persze kezdettől fogva világos volt, hogy a NACC közvetlenül semmilyen szerepet nem játszhat a résztvevő államok biztonságának szavatolásában. Nemcsak azért, mert csupán konzultatív hatáskörrel ruházták fel, hanem mert keretében — mint arra Dunay Pál rámutatott — olyan államok is képviseltették magukat, amelyekkel kap1995. tavasz 71
