Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
Valki László Észak-atlanti Szövetség a jövőben nagyobb figyelmet szándékozott szentelni a fegyveres konfliktusok megelőzésének. A prevenció részleteinek kifejtésével azonban a dokumentum adós maradt, és a közzététel óta eltelt időben sem lehetett különösebb jelét látni valamilyen átfogó koncepció megvalósulásának. E feladatot egyébként a NATO nem kívánta egyedül ellátni. A csúcstalálkozón elfogadott külön nyilatkozat szerint olyan új európai biztonsági architektúrát kell kifejleszteni, amelynek keretében a NATO, az EBÉÉ, az Európai Közösségek, a Nyugat-Európai Unió és az Európa Tanács egymást kölcsönösen kiegészítő módon járulnak hozzá a kontinens békéjének megőrzéséhez. A nyilatkozat azonban kevés megfoghatót mondott abban a tekintetben, hogy valójában mi is lenne a szerepe az említett szervezetnek a NATO mellett, és szintén homályban hagyta az „európai pillér", a Nyugat-Európai Unió (WEU) funkcióit.21 A NATO Rómában körvonalazott új stratégiai koncepciója egyébként nem volt teljesen megalapozott, mindenekelőtt abban, hogy tévesen értékelte a létező veszélyforrásokat. Teljességgel valószínűtlen ugyanis az, hogy a kelet-közép-európai térség válságai átterjedjenek a NATO tagállamaira. Évek óta tart már a délszláv háború, fegyveres összeütközések folynak a volt Szovjetunió perifériáján, a Csecsenföldon porig rombolták az ország fővárosát, Groznijt, ennek ellenére egyetlen esetben sem történt érdemleges kísérlet a konfliktus kiterjesztésére. Jelentős gyúlékony anyag halmozódott ugyan fel Közép- és Kelet-Európábán, ez azonban gyakorlatilag nem veszélyeztette a környező országokat. A régió államai legfeljebb saját magukra voltak veszélyesek, különösen, ami a többnemzetiségű államokat illeti. A NATO elemzése alapján, írta Philip Borinski, azt lehetne feltételezni, hogy példának okáért Magyarország — kihasználva a délszláv háborút — „testvéri segítséget" nyújt majd a Vajdaságban élő magyaroknak, éppúgy, mint Bulgária Macedóniának vagy Románia Moldovának. A tanulmány elején idézett amerikai szakértőkhöz hasonlóan azonban Borinski is megállapítja, hogy a volt szocialista országok a rendszerváltás után egyszerűen sem gazdaságilag, sem katonailag nincsenek — és hosszabb ideig nem is lesznek — abban a helyezetben, hogy egymásra bármilyen veszélyt jelentsenek. Emellett külpolitikai ellentéteik megoldására szerencsére nem katonai erejük növelésével vagy offenzív jellegű doktrínák kidolgozásával kezdték keresni a választ.22 A kelet-közép-európai konfliktusok NATO-területre való átterjedése egyébként más szempontból nézve is valószínűtlen volt. Míg a két világháború között a kisebb közép- kelet-európai államok gyakran megtalálták a megfelelő szövetségest valamely európai nagyhatalomban (mint például a kisantant tagjai a sajátos preferenciákat megfogalmazó Franciaországban vagy Magyarország a fasiszta Németországban és Olaszországban), ma erre aligha számíthatnának. Éppen ellenkezőleg, az Európai Unió tagállamai mindent megtennének a konfliktus megakadályozása érdekében. Mindazonáltal a térség országaiban a fenyegetettségi — vagy inkább bizonytalansági — érzések, ha nem is egészen pontosan körvonalazott módon, több forrásból táplálkozva fennmaradtak. A Szovjetunió felbomlása után ugyan csökkent annak veszélye, hogy Moszkva ismét kiterjeszti a hatalmát egykori külső birodalmának országaira, de 70 Külpolitika