Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
A NATO keleti politikájának alakulása Ami a NATO-t illeti, a Szövetség Kelet-Európa politikáját 1989—90-ben — amúgy logikus módon — a szovjet visszarendeződéstől való félelem határozta meg, másrészt az az elemi szükséglet, hogy Gorbacsovval — amíg hatalmon van — megállapodásra jusson két igen fontos kérdésben: Németország egyesítésében és a hagyományos fegyveres erők csökkentésében:4 Ez tükröződött a közép-kelet-európai forradalmi változások után elfogadott első NATO-dokumentumokban is.5 Ezeket és a későbbieket egyébként érdemes alaposabb elemzés alá venni, tekintettel arra, hogy — némely más diplomáciai zárónyilatkozattal szemben — meglehetősen pontosan tükrözik azt a legkisebb közös nevezőt, amelyet a tagállamok még elfogadhatónak tartottak, s amelyből nagyjából felismerhető a Nyugat keleti politikája (vagy annak hiánya). A dokumentumok közül az első a NATO 1990. júliusi londoni nyilatkozata volt, amely leszögezte, hogy a szervezetnek alkalmazkodnia kell a végbement történelmi változásokhoz, majd megállapította: „Elismerjük, hogy az új Európában minden állam biztonsága elválaszthatatlan szomszédainak biztonságától."6 Ez a kulcsmondat a közép- kelet-európai államoknak is szólt, bár a következőkből kitűnt, hogy elsősorban a szovjet katonai és politikai vezetés megnyugtatása volt a cél. A nyilatkozat szerzői ugyanis javaslatot tettek arra, hogy a NATO és a Varsói Szerződés tagállamai jelentsék ki: többé nem ellenségei egymásnak és nemzetközi kapcsolataikban tartózkodni fognak az erőszak alkalmazásától. Ebben a szellemben hívta meg a NATO Gorbacsovot és a többi kelet-európai állam vezetőit, hogy fejtsék ki nézeteiket az Észak-atlanti Tanácsban. A szervezet emellett késznek mutatkozott arra is, hogy szabályszerű diplomáciai kapcsolatot létesítsen a Varsói Szerződés tagállamaival. A NATO azonban továbbra is elsősorban a szovjet hadsereget tekintette az európai biztonságot potenciálisan fenyegető tényezőnek. Ez elég világosan megfogalmazódott az Észak-atlanti Tanács 1990. decemberi, brüsszeli ülésén kiadott nyilatkozatban: „a megfontoltság [a mostani] nem ellenséges viszonyban is azt követeli a NATO-tól, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió fennmaradt, jelentős katonai képességeit".7 Sokakban, akik akkoriban rendszeresen eszmét cserélhettek nyugati politikusokkal és biztonságpolitikai szakértőkkel, az a meggyőződés alakult ki, hogy egy esetleges moszkvai konzervatív hatalomátvétel esetén a közép-kelet-európai államok számíthatnának a NATO védelmére. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy erre nézve az Északatlanti Szövetség az érintett államoknak semmiféle nemzetközi jogi garanciát nem fog nyújtani. Nyilvánvalónak tűnt annak idején az is, hogy a Nyugat elsődleges stratégiai célja maradt egy esetleges szovjet „revansizmus" visszaszorítása. Általános volt a meggyőződés, hogy a Nyugat nem engedte volna meg azt, hogy bármilyen formában visszaálljon Moszkva korábbi külső birodalma, és így az 1989-es világtörténelmi fordulat semmivé váljon. Arra a kérdésre azonban, hogy a NATO tenne-e valamit, ha a kisebb közép-kelet- európai országok esetleges egymás közötti konfliktusai veszélyeztetnék a térség biztonságát, a válasz egyértelműen negatív volt. Ebben az összefüggésben az a meggyőződés vált általánossá, hogy a nyugati hatalmak valószínűleg távol maradtak volna azok1995. tavasz 65
