Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
Valki László tói. Aligha tekinthető véletlennek, hogy a júliusi és decemberi nyilatkozatok egyetlen szóval sem tettek említést erről a kérdésről. 1991 elején úgy tűnt, mintha kedvezőbb lenne a helyzet. Az Öböl-háború látványos eredményei kezdetben számos megfigyelőben azt a benyomást keltették, hogy a Nyugat végre elszánta magát a sokat emlegetett „új világrend" megteremtésére. A háború arról tanúskodott, hogy a meglehetősen eltérő elkötelezettségű, történelmi hagyományú és érdekű államok — az Egyesült Államok mögött felsorakozva — képesek és hajlandók egymással koalícióra lépni, ha a nemzetközi rendet egy lényeges ponton veszély fenyegeti, s fennáll a negatív precedens létrejöttének lehetősége (tehát, hogy más, harmadik világbeli diktátorok felbátorodnak egy megtorlatlanul hagyott agresszió láttán). A háború emellett a nyugati — mindenekelőtt az amerikai — haditechnika olyan fölényét demonstrálta élő adásban a világ előtt, hogy ettől sokan egyfajta általános prevenció kialakulását várták. Úgy hitték, ezentúl elegendő lesz, ha a Nyugat egyszerűen csak rendre inti a „megtévedt" kormányzatokat, s azokban rögtön felrémlik a CNN-ben naponta többször vetített célkereszt, közepében a megsemmisítendő objektummal, s a találatot követő robbanás gomolygó füstjével. Jóllehet az üboi-haboru nem NAIO-váilalkozás volt, mégis figyelmet érdemei, hogy a szervezet tagállamai nem sorakoztak fel egységesen az első számú szuperhatalom mellett. Magukban a hadműveletekben a tizenhat NATO-tagállam közül csupán hat vett részt, s közülük is csak az Egyesült Államok, Franciaország és Anglia küldött számottevő erőket a térségbe. Németország esetében a tartózkodás érthető volt, hiszen — alig négy hónappal az egyesülés után — a németeknek elsősorban arról kellett meggyőzniük a világot, hogy az Ostpolitik után nem kívánják a Machtpolitik előtérbe helyezését. A részvevők — Angliát kivéve — eleinte vonakodtak attól, hogy csapataikat amerikai parancsnokság alá helyezzék.8 Ugyanakkor a SHAPE, a NATÓ Európai Haderőinek Főhadiszállása a feltételezettnél jelentősebb szerepet játszott a háborúban, hiszen onnan irányították az Európában állomásozó amerikai csapatok áttelepítését, az utánpótlás nagy részének biztosítását, a B-52-es hadászati bombázók európai légtérben történő mozgását stb. A következő döntést, amelyhez a közép-európai országokban sokan komoly reményeket fűztek, 1991 májusában, Brüsszelben hozták. A NATO úgy határozott, hogy brit parancsnokság alatt felállítja az ún.gyors reagálású multinacionális hadtestet.9 Ezt olyan magas készenléti szinten tartanák, hogy öt—hét napon belül bármilyen válságövezetben bevethető lenne.10 Ezzel a NATO elképzelései szerint egyrészt lehetővé válna a „központi fronton", azaz a volt belnémet határok mentén fenntartott nagy létszámú, szintén magas készenléti szinten tartott erők radikális csökkentése, másrészt a szövetség más, ma még nem azonosítható veszélyzónába is képes lenne fegyveres erőket küldeni. E döntéshez sokan azért fűztek Közép-Európában reményeket, mert feltételezték, hogy a gyors reagálású hadtest a NATO védelmi övezetén kívül, azaz szükség esetén Európa keleti felében is bevethető lesz. A szovjet csapatok Kelet-Európából történő távozása után ugyanis egyszerűen nem maradt olyan hagyományos fegyveres erő a térség66 Külpolitika