Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
Valki László már ő is úgy vélte, hogy az országnak csatlakoznia kellene a Szövetséghez. Hasonlóan vélekedtek a többi közép-európai ország politikusai is. Az Észak-atlanti Szövetség felfedezése, s az arra való támaszkodás igénye szinte magától értetődő volt az új demokráciák egy része számára, mert a NATO volt az egyetlen hiteles elrettentő képességekkel rendelkező, valódi katonai erő és egyben lehetséges szövetséges a térségben. Szerepkeresés 1989 után Ma már közhelynek számít az a megállapítás, hogy a Nyugat a legszerényebb mértékben sem volt felkészülve arra a világtörténelmi fordulatra, amely 1989-ben, majd ezt követően Kelet- és Közép-Európában lezajlott. Különösen szembetűnő ez a felkészületlenség, ha a szóban forgó korszakot a második világháború utolsó esztendeivel vetjük össze. Annak idején ugyanis a szövetséges hatalmak politikusai, gazdasági és más szakértői már jóval a hadi cselekmények befejeződése előtt hozzáláttak a háború utáni új világrend tervezéséhez. Kevnes, White és társaik már 1943-ban arról elmélkedtek Washingtonban, majd később Bretton Woodsban, hogy miként kellene olyanná formálni a világgazdaságot, hogy az sohase juthasson el többé az 1929-es totális válság állapotába, s ezáltal ne váltsa ki szélsőséges erők hatalomra jutását. Közismert, hogy gyakorlatilag ekkor tervezték meg annak a nemzetközi gazdasági intézményrendszernek a létrehozását, amely később — az IMF, a Világbank, a GATT keretében, majd kiegészülve a Marshall-segéllyel, az OEEC felállításával — jelentős mértékben hozzájárult a (nyugati) világgazdasági egyensúly fenntartásához, s ezáltal a fejlett országokban a társadalmi stabilitás, a demokrácia megőrzéséhez. A nemzetközi politikai kapcsolatok szférájában is ambiciózus tervek születtek a háború utolsó időszakában, a Népszövetség javított változatának, az Egyesült Nemzetek Szervezetének kialakítása során. Más kérdés, hogy a tervezés e téren nem vezethetett sikerhez: részben a hidegháború kitörése, részben a nemzetközi kapcsolatokban egyébként is bennerejlő struktúrális okok miatt az ENSZ a kezdettől fogva nem tölthette be azt a funkciót, amelyet neki szántak. Később azonban, a hidegháború kitörése után, a NATO keretében létrehozták azt a szervezetet, amely — mindenekelőtt az Egyesült Államok nukleáris erejére és csapatainak európai jelenlétére támaszkodva — képes volt a szovjet expanzió feltartóztatására és ezáltal a döntő viszonylatban a nemzetközi biztonság szavatolására. A nyolcvanas évek második felében Nyugaton nyoma sem volt a fentiekhez hasonlítható tervezési folyamat kibontakozásának. Ezért persze aligha marasztalható el bárki is, hiszen az 1989-es közép-kelet-európai változások mélysége és gyorsasága nem volt előre látható. A vezető nyugati politikusok azonban akkor sem láttak hozzá egy új világrend körvonalainak felvázolásához, amikor a változások már bekövetkeztek, mi több, az azóta eltelt fél évtizedet sem jellemezte a történelmi távlatokban való gondolkodás; egy átfogó „Ostpolitik" meghirdetésére sem került sor. 64 Külpolitika
