Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
A NATO keleti politikájának alakulása Valki László N em lehet állítani, hogy Közép-Európában különösképpen fájlalták volna a szovjet csapatok kivonásáról hozott döntést vagy a Varsói Szerződés megszüntetését. Érthető módon sokan mégis arról kezdtek gondolkodni, hogy ezekután miként lehetne megteremteni a biztonságos lét külső feltételeit a régióban. Mindenki számára úgy tűnt ugyanis, hogy olyan új nemzetközi rendszer alakult ki Európában, amely némiképpen emlékeztetett az első világháborút követő időkre, legalábbis ami a kontinens keleti felét illeti. Akkor is megszűnt egy birodalom a térségben, és akkor is több kisebb állam keletkezett, amelyek nem érezték magukat különösképpen biztonságos helyeiben. „Kelet-Közép-Európa tele lett potenciális mini-weimari köztársaságokkal, amelyek jelentős erőszakot tudnának alkalmazni egymás ellen, paradox módon anélkül, hogy ... képesek lennének megvédeni magukat egy nagyobb külső agressziótól" — írták a Rand Corporation elemzői.1 Valóban, 1989-et követően számos kis ország nyerte el függetlenségét, amelyek külön-külön nem lettek volna képesek szembeszállni egy jelentősebb külső fenyegetéssel. A fenyegetést az idő tájt mindenekelőtt a Szovjetunió léte jelentette; senki sem tudhatta, hogy a gorbacsovi vezetés meddig marad hatalmon és egy esetleges visszarendeződés milyen veszélyekkel járna a volt szovjet érdekszférára nézve Sokan attól tartottak, hogy ilyen esetben Moszkva nem tudna ellenállni a külső birodalom helyre- állítása csábító lehetőségének. Azt sem tudhatta azonban senki sem, hogy a magukra hagyott közép-kelet-európai országok egymás közötti politikai ellentétei nem vezetnek-e kiszámíthatatlan következményekhez. Már akkor általános volt tehát az egyetértés abban, hogy a térség kisebb államainak valamilyen külső támasz után kell nézniük. Ezt a támaszt többen az Észak-atlanti Szövetségben fedezték fel, helyesebben szólva azt hitték, hogy e szövetség lehet az egyetlen igazi támasz. Horn Gyula már 1990 februárjában — még külügyminiszterként — a Politikatudományi Társaság egyik ülésén kijelentette, hogy Magyarországnak csatlakoznia kellene a NATO egyes politikai szerveihez.2 Horn mindenekelőtt az Északatlanti Közgyűlésre gondolt, de elképzeléseit nem részletezte. Abból indult ki, hogy már a kapcsolódás bizonyos foka is jelentene valamilyen védelmet a külső veszélyekkel szemben. A választások után, 1990 őszén Antall József még nem beszélt tagságról; azt mondotta, hogy Magyarország ki akar ugyan lépni a Varsói Szerződésből, de nem akar belépni a NATO-ba.3 Később azonban, amikor a Varsói Szerződés felbomlott, 1995. tavasz 63
