Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Gyarmati István: Magyarország útja a NATO-ba
Magyarország útja a NATO-ba amelyek nem tagjai a NATO-nak (Oroszország!), vagy a NATO adja át teljes mértékben csapatait a „fővállalkozó" nemzetközi szervezetnek, ami a NATO számára lehet nehezen elfogadható. A vegyes rendszer pedig olyan mértékben nehézkes (és diszkreditálódott a délszláv konfliktusban), hogy nehezen látok lehetőséget alkalmazására. Harmadszor, annak lehetősége, hogy egy ilyen megoldás egy adott konfliktusban hatékonyan működhessék, igen kicsi. Azok a konfliktusok ugyanis, amelyekben az ilyen békefenntartó művelet szükséges lehet, zömmel, ha nem is kizárólag olyan országokban találhatóak, amelyekkel kapcsolatban Oroszországnak fontos biztonsági érdekei vannak, s nyilvánvaló, hogy Oroszország enyhén szólva nem veszi szívesen a NATO katonai beavatkozását még más nemzetközi szervezet égisze alatt sem ezeken a területeken. A második lehetséges megoldás a NATO stabilitás-kiterjesztő szerepére az, hogy a NATO ezt önállóan, saját elhatározásából teszi. Kérdéses azonban, hogy az érintett országok igényt tartanak-e a NATO ilyen szerepvállalására. Az is több, mint kérdéses, hogy ilyen nemzetközi biztonsági rendszert kívánunk-e létrehozni, azaz feláldozzuk- e a demokráciát a hatékonyság oltárán. E sorok írója úgy gondolja, hogy a demokráciának nem csak a belső viszonyokban kell uralkodó szerepet biztosítani, hanem a nemzetközi politikában is. Ez nem egyenlőséget jelent, nem kérdőjelezi meg azt, hogy egyes országok hatása a nemzetközi helyzet alakulására nagyobb, mint másoké, de nem képes elfogadni, hogy országok egy szűk csoportja jogot formáljon vagy kapjon arra, hogy a világ vagy Európa vagy egyes országok sorsáról egymaga döntsön. Ha a NATO jogot kapna vagy jogot formálna arra, hogy saját döntése alapján katonailag beavatkozzék egy-egy válságba, ez annak elismerését jelentené, hogy (ismét) államok egy csoportja dönt mások helyett s a demokratikus jelszavak csak jelszavak maradnak. Ez még akkor is igaz, ha az ilyen jellegű válságkezelés kétségkívül hatékonyabb lehet, mint a konszenzusra, az együttműködésre épülő. A harmadik megoldás a legkevésbé „vegytiszta", de talán az egyetlen reális: a NATO beilleszkedése abba a biztonsági rendszerbe, amelyben nincsenek előre kiosztott, fix szerepek, csak eljárások, amelyek nyomán minden konkrét válságban lehetséges a legmegfelelőbb szervezetek megtalálása és mozgósítása. Sem a NATO híveinek, sem ellenzőinek nem kell félnie egy ilyen rendszertől, hiszen a megoldás ebben mindig az érintettek egyetértésével alakul ki, azaz a NATO híveinek mindig lehetőségük van a NATO preferálására, amikor csak a NATO alkalmas valamilyen szerep ellátására, fokozott szerepvállalásának ellenzői pedig minden esetben ellenezhetik bevonását a válság menedzselésébe, ha van olyan egyéb nemzetközi szervezet, amely legalább akkora hatékonysággal képes az adott kérdésben fellépni, mint a NATO. Bármely megoldást választjuk is, egy valami közös bennük: a NATO politikai kohéziójának és katonai képességeinek (integrált katonai szervezetének) megőrzése elengedhetetlen ahhoz, hogy a NATO komoly szerepet játszhassék az európai biztonság 1995. tavasz 55
