Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: A magyar külügyi szolgálat története (1936-1941)
A magyar külügyi szolgálat története (1936—1941) ködése nélkül —, magának a megállapodásnak a megkötése ellenben kizárólag a követségek feladata, joga volt.50 A munkaidő betartása, az egyébként meglehetősen rövid munkanapok teljes kihasználása terén a jelek szerint ekkor sincs semmi előrehaladás. A húszas évek első felének vizsgálata során annak idején meghökkenve tapasztaltuk, hogy a minisztérium vezetése körrendeletéiben időnként a diplomáciai fordulatokhoz olyannyira nem illő „megtorlás" kifejezést használta, mert meddő rendeletéit a fenyegetés hangjával akarta hatékonyabbá tenni. Nos, Apor Gábor báró, a külügyminiszter állandó helyettese 1937. június 7-i körrendeletében — miután kénytelen leszögezni, hogy egyes osztályokon „még 11 óra tájban sem találhatók bent a tisztviselők és délután pedig 6 órakor sem" — a hanyagul bejárókkal szemben „megtorló lépéseket" helyez kilátásba. Arra pedig, hogy a szigorú hangnak egy idő után ismét elpárolgott a foganatja, a hasonló célzatú 1939. június 22-i rendelet vet fényt.51 A többi tárcához, más államigazgatási egységekhez hasonlóan a Külügyminisztériumban is úgy lehetett, hogy a munka gerincét egy maroknyi főtisztviselő végezte, az ő tevékenységüket az irodai személyzet nagyobbik hányadának szorgos aprómunkája segítette, ám a fogalmazó kar — vagyis mai fogalmaink szerint az érdemi ügyintézők — nagy többsége sok üresjárattal, helyenként bohéman, nem sok odafigyeléssel dolgozott. így érthetjük meg Kozma Miklósnak, a korszak magyar politikai élete egyik kulcsfigurájának, belső viszonyai alapos ismerőjének kifakadását: „Követségeink fiatalsága is elég gyenge, illetve nem nevelik őket jól. Nem a felkészülés, hanem az elhelyezkedés a jelszó. A követségeken egyébként is a munkakuli a sajtóattasé, a többi alig csinál valamit..." A megjegyzésben feltehetőleg van egy adag túlzás, egyoldalúság, aminek a volt belügyminiszter kiábrándultsága, a politika csúcsairól történt leszorí- tottsága lehet az oka, ám a megállapítás lényege — ennek tekintetbevételével — helyesen eligazító lehet.52 Mindezzel együtt is — ismételhetjük — ekkortájt a korábbiakhoz képest javult a munka színvonala. A fogyatékosságok nem voltak olyan kirívóak, és mintha ritkábban is fordultak volna elő. Ellenben sok kárt jelentett, hogy nem sikerült nagyobb fegyelmet elérni a titoktartásban. Az e téren mutatkozó fonákságok szintén a magyar államigazgatás meglehetősen általánosan tapasztalható jelenségei. A huszas évek első felében a Külügyminisztériumban időnkként az ilyen természetű nemtörődömség egészen elképesztő esetei fordultak elő. A nagyobb titokvédelmet szorgalmazó rendeleteket a későbbiekben is újból és újból ki kellett adni. Miután Magyarország 1941. június 27. után hadviselő fél lett, a rendteremtésnek érthetően még inkább megnőtt a súlya, az ilyen rendeleteknek azonban nem lett komolyabb foganatja. 1941. július 15-én Bárdossy László miniszterelnök külügyminiszteri minőségében kiadott rendelete nemcsak azt mondja el, hogy az egyik meggondolatlanul fecsegő tisztviselő ellen eljárást indított, majd szigorú büntetéssel sújtotta, hanem hogy általános ta1995. ősz—tél 229
