Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Gyarmati István: Magyarország útja a NATO-ba
Gyarmati István nak. A konfliktusok nagy száma pedig még nagyobbnak, veszélyük még fenyegetőbbnek tűnik azáltal, hogy a sajtószabadság és a kommunikációs forradalom elterjedése ezeket a konfliktusokat Európa-szerte beviszi az átlagpolgár háztartásába és tovább növeli azt az egyébként sem megalapozatlan érzést, hogy a mai helyzet sokkal veszélyesebb, kezelhetetlenebb, mint az 1990 előtti volt. A választ Európa országainak és kormányainak nagy része még ma is a korábbi rendszer többé-kevésbé mechanikus extrapolálásában keresi: abban reménykedik és azért tesz — ha tesz —■ erőfeszítéseket, hogy ismét egy olyan szervezet, vagy legalább egy olyan koherens biztonsági rendszer jöjjön létre, amely képes ezeket a problémákat gyorsan és viszonylag kis erőfeszítések árán, mindenekelőtt katonai erő alkalmazása nélkül megoldani. Ezzel azonban Európa még ma is illúziókat kerget. Figyelmen kívül hagyja azt, hogy az átmenet korában, amely nemcsak az újonnan demokratizálódó országok gazdaságára és társadalmára, hanem az egész európai biztonsági rendszerre is érvényes, nem lehet stabil, egyszerű megoldásokat találni. Nem lehet a konfliktusokat megelőzni, sőt, meg gyorsan és könnyen megoldani sem: meg kell tanulni olyan Európában élni, amelynek jellemző velejárói a konfliktusok, amelyeket mindenekelőtt korlátozni, majd kezelni és megoldani kell. Az átmenet időszakában csak ad hoc megoldások segíthetnek, csak a rendelkezésre álló szervezetek és struktúrák változó keveréke lehet eredményes. Törekvéseink középpontjában ezért nem egyetlen szervezet mindenhatóságának megteremtése, vagy a szervezetek közti világos, hosszú távon érvényesülő munkamegosztás és az ezen alapuló, szabályozott együttműködés állhat, hanem azoknak az eljárásoknak és szabályoknak a kidolgozása, amelyek lehetővé teszik az ad hoc megoldások gyors megtalálását és hatékony alkalmazását. Azt is tudomásul kell venni, hogy progresszív elveink egy része nem vagy csak korlátozottan és tendenciájában érvényesül. A biztonság oszthatatlanságának és az egyenlő biztonságnak az elve ebben az időszakban abszolút formában nem valósítható meg: tudomásul kell vennünk, hogy egyes országok biztonsága hosszabb távon is nagyobb lesz, mint másoké, hogy az országok valahol mindig elsősorban saját biztonságuk garantálására fognak törekedni s csak ennek érdekében fognak mások biztonságával törődni, ebből adódóan a biztonság jelenleg nem oszthatatlan s nem is egyenlő. Ebben a helyzetben komoly feladatok várnak a biztonság területén működő nemzetközi szervezetekre, hiszen ezek jelentik azt a kapcsot, amelyen keresztül a vonakodó kormányok mégiscsak bekapcsolódhatnak a válságok menedzselésébe és megoldásába, s amelyek még mindig — nemcsak anyagi értelemben — „olcsóbb", kisebb nyilvánvaló és direkt felelősségvállalással járó részvételi lehetőségeket kínálnak s végső soron demokratikusabbak is, mintha egyetlen állam vállalná magára a „rendteremtés" feladatát. 50 Külpolitika
