Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Tolnay László: Növekvő "euroszkepticizmusunk" forrásai
Növekvő „euroszkepticizmusunk" forrásai elszigetelése, hanem éppenhogy Európához való kapcsolódásának elősegítése jelenti. Ugyanakkor — felfogásuk szerint — ez több oldalú politikai haszonnal is járhat. Az „elhamarkodott" bővítéssel nem veszélyeztetnék a NATO belső kohézióját, Oroszországban szűkíthetnék a szélsőséges irányzatok mozgásterét, egyben mód nyílna arra is, hogy átmenetileg ne kerüljön napirendre a kibővítés egyik legkényesebb kérdése, a „befogadottak" és a „kívülmaradók" közötti feszültségek kezelésének problémája. Tovább bonyolítja a helyzetet az a vita, amely a közelmúltban az amerikai szenátusban alakult ki és akörül zajlott, hogy mi célszerűbb: ha a közép- és kelet-európai országok előbb az Európai Unió (EU) tagjává válnak és csak ezt követően csatlakoznak a NATO-hoz, vagy fordítva hajtják végre ezt a lépést. Nincs jele annak, hogy a vita már nyugvópontra került volna e kérdésben, sőt úgy tűnik, hogy erre a következő amerikai adminisztráció hivatalba lépéséig már nem is kerül sor. Németország — érdekeiből adódóan is — változatlanul a'bővítés legstabilabb tényezőjének tekinthető. Jóllehet, az Észak-atlanti Szövetség kiszélesítésének itt is vannak ellenzői, a támogatók azonban a kormányban és a szakértők körében is többségben vannak. Sőt mi több, az utóbbi tendencia-jellegű a német külpolitikában, míg az Egyesült Államokban az álláspontok a demokraták és a republikánusok közötti párt- politikai csatározások mindenkori helyzetének megfelelően változnak. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a NATO bővítésének irányítása nem Bonn, hanem az Egyesült Államok kezében van, és a szövetség finanszírozásában Németország közel sem játszik olyan kiemelkedő szerepet, mint az EU esetében. Következésképpen Németország döntésbefolyásolási eszközei is korlátozottabbak, mint Washingtonéi. Nincs számottevő hatása az európaiak feje felett zajló orosz—amerikai tárgyalásokra sem. Mindemellett a német kormány véleménye egyértelmű a tekintetben, hogy Oroszország súlyánál és helyzeténél fogva sajátos szerepet tölt be a nemzetközi kapcsolatok rendszerében és nem jöhet létre az új európai biztonsági rendszer Oroszország nélkül. Ezzel magyarázható, hogy a német kormány az utóbbi időben visszafogottabb magatartást tanúsít a közép- és kelet-európai országok integrációs törekvéseinek támogatásában. Szeretné elkerülni, hogy Washington ingadozó NATO-politikája, illetve az arra gyakorolt korlátozott befolyása miatt esetleg elszigetelt helyzetbe kerüljön. Mindazonáltal a NATO bővítése ügyében német részről várható támogatás a fentiekben vázolt korlátok ellenére sem tekinthető lebecsülendőnek, mivel a közelgő elnökválasztási kampányra jellemző amerikai külpolitikai bénultság idején Bonn napirenden tarthatja a csatlakozás kérdését és megakadályozhatja az ellenérdekek térnyerését. Franciaország a nyilatkozatokon túl, a valóságban nem támogatja a NATO keleti irányú bővítését, sőt esetenként jól érzékelhető ellenérdekeltséget mutat ezen a té1995. ősz—tél 147
